refik.in.ua   1 ... 93 94 95 96

MÁKODI NAGY VITÉZ



Ahány fűszál, annyi szokás.

Nálunk például, abban a hegyi világban, van egy ritka különös dínomdánom minden eszten­dőben. Ugyanis az a büszke szarvas­bika, amelyik az őszi viadalban győztes marad, annyira nem fér a bőriben, hogy mesébe illő lakodalmat csap. Ebbe a lakodalomba aztán meghív egyes embereket is, de hogy minő érdem szerint válo­gatja azokat össze, azt csak akkor tudnám megmondani, ha egy díszes agancsom nekem is volna.

De hát nincs.

Így aztán csak annyit tudok mondani, hogy az egyik esztendőben magam is hivatalos voltam egy ilyen lakodalomra. Nem kérkedni akarok ezzel, mert hiszem, ahogy mondám, nálunk az efféle nem ámulatos esemény.

Meg sem említeném tehát, ha csupán magamat akarnám szóba hozni; de sőt, ez alkalommal még az a vágy sem ösztökél, hogy a szarvasbika menyegzőjét elbeszéljem.

Ellenben.

Ellenben az a Mákodi Gergely, akivel együtt voltam azon a la­kodalmon! Hát az csudám nekem, s a felesége ugyancsak. Már az elején, amikor megláttam, már akkor megpercent valami bennem, hogy jobban megnézzem; s a feleségét ugyancsak. Úgy ült Mákodi egy hegyes fülű zerge mellett, mintha Jézus Krisztus fogadott fia lett volna; s a felesége, kit különben Bariskának hívtak, olyan volt egészen, mint a mezők lilioma, ámbár a bibéjének az aranyporát valami dongó már megbolygatta.

A rezit neki!

Nem akármilyen emberek voltak.

  No, Mákodi!   szólt egyszer valaki; s ahogy éppen szólt, hát éppen akkor egy bükkfalevél, mint valami libegő rézpillangó, le­szállt a Mákodi orra elé. A baráti bökkentést és a bükkfa­levelet jól megértette Mákodi Gergely, mert belékezdett mindjárt egy törté­netbe, amely véle esett meg és az ő Bariska feleségével, s no még, hogy ne rejtsek semmit, részes volt abban a történetben két másik személy is, kik azonban, nevüket illetőleg, idejükre várnak.

A csodás történet, melyen ringani lehet s tanulni is belőle, a Má­kodi szerelmes szívével együtt indult útnak. Vagyis Mákodi elvette Bariskát; s aztán éltek, mint a mezők szerelemes virágai, kik a baj­ban is virítanak valahogy, mert a reményük lankadatlan, és a hitük nem ingatag. A harmadik esztendőben vettek egy juhot is, s annak a juhocskának, a tél végire, született egy fekete báránya, kinek a homlokán egy kicsi holdacska volt. Hanem a holdacska csak hó­pehely volt a bárány másik nevezetessége mellett, melyet kimondani is fél, aki látja; s aki csak hallja, talán el sem hiszi, oly nagy ritka­ság. Nem csoda hát, hogy Mákodi és Bariska is csak kerülgették a báránykát, s ámuldozva nézegették.


Végre mégis megszólalt Mákodi, s azt mondta:

  Szívem Bariskám, hány lába van egy báránynak?

Mint a csillag, melyben pillog a fény, a Bariska szeme is olyan volt. Egyszer lobbanni látszott benne a lélek, mely utána szinte kihunyt.

  Jaj, nem tudom!   riadtan így szólt.

  Négy van. Nem négy van?

  Nincs négy.

  Hát?

Nem merte kimondani Bariska, hogy három. Pedig nézte, meg­olvasta, s a negyediket hiába kereste. Három volt, három. Ennek a holdas báránykának, az övéknek, a gazdaság magjának. Nem merte Bariska kimondani, mert, ha szerencsétlenséget találna jelenteni, akkor a szó marasztja; s ha pedig szerencsét, akkor talán elriasztja.

Bizony, megzavarodva álltak, s szótlanul. A remény szárnya csattogott felettük, de néha jajongott is a remény, mintha a gonosz végzet beléharapott volna. Mákodi látni is vélte a viadalt, annyira viharzott a két füle. Futkosott benne a jel, s messziről zúgott a jö­vendő. De az értelem sziklája erősen állott benne, s a szikla tetején; mint a piros madár, ott énekelt a szív.

  Három lába van   mondta.

Úgy hangzott a szó, hogy legyen, aminek lennie kell.

Hát legyen.

Múltak a napok, s az idő tavában fürdött a jel. Alámerült néha, s máskor a tó színén játszva ficánkolt; de a tó vize mindig csillogó, tiszta maradt. Még a csodalátók sem tudták megzavarni. Pedig ha­mar elfutott a három lábról a hír, s jöttek az emberek, hadd lássanak csodát. Meresztették a szemüket, harangoztak a fejükkel, s hümmög­tek valahányan.

  Három van, bizony   mindenki azt mondta.

De egyre többen jöttek, s babráltak és fogdosták is a báránykát; s némelyek még neki is feküdtek, s gyömöszölve keresték, hogy va­jon, hova bújhatott el az a negyedik láb.

  Zárd bé a kaput, szívem Bariskám!   mondta Mákodi.

A zárat is elrontották.

  Én eladom   szólt Mákodi.

  A szerencsét, angyalom?   kérdezte Bariska.

  Sok pénzért adom el.

  Te tudod.

Így történt, hogy nagypénteken az ölébe vette Mákodi a holdas báránykát, s elindult véle a városkába, amelyik három óra oda s három vissza. Állatkert lett volna jó, de a városban állatkert sem volt. Így elvitte elsőnek a patikába, ahol ámultak ugyan a bárány­kán, de azt mondták, hogy orvosság gyanánt használni nem lehet. Onnét az iskolába ballagott véle, ahol ugyancsak megcsodálták; de végül mégis így szóltak:

  Csak kitömve, kitömve!

Hova menjen, gondolkozott magában. Bévitte egy bankba, de azok csődben voltak, s inkább eladták volna, mint vették volna. Elviszi az apátúrhoz, jutott eszébe, mert hiszen éppen itt van a húsvét, s Jézus maga is bárányos volt. A papok szívesek is voltak hozzá, s megvették volna ugyan a bárányt, de a hiányzó lábát le akarták alkudni.

Hova menjen; Istenem, hova menjen!

Valaki a mészárost ajánlotta, de Mákodi úgy megbotránkozott a mészároson, hogy így szólt:

  Magát hogy hívják?

  Barabás.

  Úgy hívták azt a nagypénteki latrot is   mondta Mákodi.

Hamar megbánta azonban, hogy latrozta Barabást, mert a mérges ember rendőrt szólított oda; s bár az a rendőr a passióból ismerte Barabást, mégis azt mondta Mákodinak, hogy a nyomorék báránnyal tűnjék el, mert ahol csak jár, mindenütt csődületet kelt.

  Megértette?!

  Meg; de nem nyomorék!

  Hát?

  Ritkaság.

  Hát akkor ritkuljon!

Nem volt mit tenni, elindult Mákodi a báránnyal hazafelé. Az úton háborgott még egy darabig, de aztán lassan megnyugodott. S ahogy kezdett leszállani az este, virágzásnak indult még az öröme is, hogy hála Istennek, megmaradt a bárány. Viduló szívvel betért egy útszéli csárdába is, ott evett és ivott valamicskét, s megenyhítette a báránykát is. Aztán szundított rendesen egyet, s majd elindult ismét.


Bizony, már éjfél körül járhatott az idő, mire hazaérkezett. Mi tagadás, amikor belépett a kapun, egy kicsit a szégyen pírja elöntötte, hogy a bárányt haza kellett hoznia.

  Ajh, milyen szomorú lesz Bariskának a szeme   mondta magá­ban, s abban a percben észrevette, hogy bent a szobában, nagyra eresztve, ég még a lámpa. A fény, a nyitott ablakon keresztül, kifolyt puhán az udvarra.

Szokatlan dolog volt.

A holdvilág is.

Ejnye, gondolta Mákodi, betegség talán, vagy ki tudja, minő hir­telen balgaság. Az ablak alatt puhán rálépett a puha fényre, s nagy vigyázattal bétekintett a szobába.

S megtorpant benne a lélek.

Hát hogyne, hiszen egy ősz öregember állott Bariska előtt. Módo­san öltözött bátya, s a nyakában finom borztarisnya. Ott állt, s mintha esedezve; de nicsak, nem is állott már, hanem térdre eresz­kedett a liliom előtt, s így szólt:

  Könyörgöm, égi csillag: a bárányt, a bárányt!

  Mondtam, hogy elvitte az uram   felelte Bariska.

  Papolczi kéri, könyörögve!

  Nem jött még haza, szívem bátya.

  De egy zacskó arany, égi csillagom!

Bariska pityeregni kezdett, de nem lehetett tudni, hogy a zacskó arany miatt-e, vagy pedig azért; hogy az ura valahol odaveszett. Papolczi pedig az asszony térdére ejtette a fejét, s úgy szenvedett ottan, mintha búcsúzna ettől az egyetlen élettől.

Mákodi majdnem tűzbe borult az ablak alatt. De csak a bárányt szorította az ölében, s oly lelkiből, hogy az a szegény bárányocska el sem tudta sírni magát.

A hold pompásan uralkodott.

Csepp ideig csend volt.

Aztán ismét beszédet hallott Mákodi, de csak szottyanó szavakat; mintha nagy fekete felhőből darabok tördöstek volna le. Azokból a fekete felhőrongyokból annyit mégis ki tudott csiholni Mákodi, hogy a siralom a fekete bárány miatt van; s hogy most el kéne valahova rejteni Papolczit, hogy a halál ne tudná megtalálni.


  A rezit neki!   mondta magában Mákodi.

  Mert nagy dolog volt, ami volt.

Gondolta; bétekint megint az ablakon; de azon a pillantáson majd­nem rajta vesztett, mert éppen akkor az ablak mellett haladtak el, Bariska elöl, s Papolczi utána.

Mentek az ajtó felé.

Megvillant Mákodiban is a kérdés, hogy most mit csináljon. S valahogy történt, sugalmazásra talán, a fal mellé lapult Mákodi Gergely; s onnét a fal mellől nézte végig, hogy azok ketten mikép­pen osontak el az istálló felé. Bariska a téli subát is vitte a karján, nyilván azért, hogy Papolczit alája rejtse, ott valahol az istállóban, talán a jászolban éppen.

No, jól van.

Bariska vissza is jött hamarosan, s bément a házba. S ahogy bé­ment oda, Mákodi is kibújt a lapulásból, s ügyesen az istálló felé orozkodott, s ott benn a jászol sarkában megbújt. A báránykát a feje alá tette; s várta, hogy mi lesz.

Csend lett, mint a kútban.

S megnehezültek a percek.

Aztán, egyszer csak, az istálló ajtajában meglebbent a holdvilág, a utána pedig... Hát igen, a jászolból jól látta Mákodi, hogy utána bélépett az ajtón, mégpedig lehajtott fejjel, mert igen magas volt, bélépett a halál. A kaszát a jobb keziben fogta, megállt az ajtón belől, s így szólt:

  Papolczi, hol vagy?

Szegény Papolczi nem szólt.

A halál azonban tudhatta, hogy a jászolban lapul az üldözött Pa­polczi, a túlsó sarokban, a suba alatt. Mert lépett előre egyet, s így folytatta:

  Megmondtam, hogy éjfélkor eljövök. Dugd ki a fejed!

Papolczi nem dugta ki a fejét; de a halál megint lépett feléje egyet, s így folytatta:

  Megmondtam, hogy éjfélkor eljövök. Dugd ki a fejed!

Papolczi nem dugta ki a fejét; de a halál megint lépett feléje egyet, s harsányan szólt:

  Hol van a háromlábú fekete bárány?!

No, gondolta Mákodi, most már érti az egészet, s fel is emelte a fejét, mondván:


  A bárány itt van.

  Te ki vagy?   kérdezte a halál.

  Mákodi Gergely.

De okosan hozzátette, hogy máskülönben pásztor, aki őrzi a Pa­polczi fekete bárányát. Meg is mutatta mindjárt a bárányt, kit a halál jól megtapogatott, hogy valóban nincs-e több lába, csak há­rom. S mivel látta, hogy igaz, ami igaz, fennszóval megkegyelmezett Papolczinak, aki a kegyelemre ki is bújt a suba alól, s azt mondta:

  Köszönöm szépen.

A halál azt felelte erre, hogy neki nem elég a köszönöm, hanem hát, ha van asszony a háznál, akkor a bárányból készítsen egy istenes vacsorát, mert Papolczival és a pásztor Mákodival együtt akar lak­mározni. Nagy ijedelem volt ez a baráti buzgalom, de Mákodi ismét okosan szólt, mert azt mondotta, hogy van asszony a háznál, s a vendég kedvire meglesz a vacsora. Bé is mentek mindjárt a házba, s amikor Mákodi a lelket is visszatette Bariskába, odasúgta neki, hogy az áfonyapálinkát vegye elő, s aztán a vacsorát mindig csak csinálja, de a bárány megmaradjon.

Bariska oda is lett sebtiben; s ők pedig hárman az asztalhoz ültek. Mákodi töltött a pálinkából, s igen nyájasan a halálra köszönte, aki felhajtatta egyből az egészet. A tiszta havasi íze miatt-e, vagy az ereje miatt, de nagyon jólesett neki, mert utána csámcsogva kocog­tatta a fogait.

  Tölts még egyet, pásztor!   mondta is.

  Nem lesz sok?   kérdezte Mákodi.

De csak azért kérdezte, hogy hegyezze a halál legénykedésit; s célt is ért, mert a dölyfös hálál így szólt:

  Az egészet is megiszom, ha kell!

  Isten ments!   mondta Mákodi.

S ugyanakkor az asztal lábához tette az üveget, mintha féltené és dugná a drága italt. A halál úgy fellobbant erre, hogy nagyot csa­pott az asztalra, s így szólt:

  Ide azt az üveget!

Odaadta Mákodi; s a halál pedig nekivetemedett, s addig bugyog­tatta az üveget, amíg az áfonyapálinkát mind megitta. Akkor az üres üveget a csontos lába mellett leeresztette a földre, s majd a szá­ját megtörölte, de bizony a cimborái már ködben imbolyogtak.


  Készül a vacsora!   lépett bé Bariska.

A halál ránézett az asszonyra, hogy mit beszél ez a kicsoda; s miközben igen lókonyázott már a széken, bugyután így szólt.

  Bacsora vészül?!

S utána úgy lefordult a székről, hogy a csontjai megkondultak. Fejtől Mákodi, s lábtól Papolczi megragadták, hogy felemeljék.

  Hosszú ágy kell ennek   mondta Papolczi.

  Ott a jászol   felelte Mákodi.

Kivitték hát a hosszú ágyba, vagyis a jászolba fektették, s a téli subát a fejére borították. Aztán Papolczi bátya odaadta Mákodinak az aranyat, s a hajnali szellővel elment. Mákodi pedig reggelig vir­rasztott; s majd amikor nagy ragyogva kibukkant a nap, kiment az istállóba, hogy vajon alszik-e még a halál.

Nem aludt, mert ott sem volt.

Nyilván a reggeli fénnyel kereket oldott; s mégpedig oly sebesen, hogy a kaszáját is ottfelejtette Mákodinál.

.oOo.


<< предыдущая страница