refik.in.ua 1 2 3 4 ... 95 96

ÖRDÖGVÁLTOZÁS CSÍKBAN



Valamelyik farsangon Csíkszentmihályon megbicskázták az ördögöt: meghalt azonmódúlag, s angyal lett belőle.

Így aztán egész Csík ördög nélkül maradt, ami mégis suta állapot egy ilyen híres országban.

Jámbor atyámfiai tudván, hogy sötét színű dolgokban mindig gondja van az Úrnak a Küküllő s az Olt vidékire, a pótlásban na­gyon hittek, s nemhiába. Mert történt, hogy egy havas vihar után magához rendelte a Gondviselő szent Habakukot, s így szólt neki hidegen:

  Állítsd elém Durumót!

Durumó a leghíresebb ördög volt, s szerfelett eleven vérű, hiszen híre járt az egész pokolban, hogy szép feleségét, ki rútul egy vámos­sal megcsalta, csóréra vetkeztette s beléölte a Szent Anna-tóba.

  Szolgálatra béosztottalak, s Csíkországban leszel halálig   ren­delte neki az Úr.

  Nagyon jól van   mondta az ördög, s nyomban belészökött az űrbe, s mint egy fekete macska, Felső-Csíkban talpra esett a földön. Vette az irányt mindjárt Madaras felé, s ahogy jóreggelre a végibe ért, hát csontos ábrázatú székely jő szembe véle. Szúrósan egymásra néztek s tovább­mentek, hanem igen feltűntek egymásnak, s nem tudták megállani, hogy néhány lépésről vissza ne nézzenek.

Az ördög elvigyorodott, a székely csúfságnak vette, s belékötött.

  Jere visszábbacska, te rusnya béka!

  Hehe   kacagott Durumó, s már tellegette szőrös lábait arrafelé.

  Ember vagy-é, vaj mi a kecskebéka?   kérdezte a székely.

  Örmén vagyok   hazudott a csúf.

  Bizonyosan a füstről jősz   csúfondároskodott a másik.

  Én jövök, s te hova mész ilyen ékesen?   felelt tömötten az ördög.

  Gyónni indulék, s neked sem ártana, ha belsőd is ilyen ijesztő.

  Jere hát!   állott rá a ravasz, s már aprítottak a csikorgó havon.

A székely csak pislogtatott arra hunyori fél szemével, s mondo­gatta magában: no, nézz oda, ez az örmén eppen olyan, mint egy kan-ördög.


  Hiszed-é az idvességet?   kérdezte a templom előtt az ördög.

  Hogy a békába ne hinném, tán avvégből romlottam ide.

  Én nem hiszem   ellenkezett a másik.

  Heába is hinnéd, úgysem idvezülsz.

  Ha akarnám, igen.

  Biza nem, mert ha ilyenekkel töltenék meg a mennyországot, akkor nem hínák úgy.

  Hát hogy?

  Éjország.

Az ördög már látta, hogy bajos dolga lesz ezzel a székellyel, azért bolondul rázni kezdte a fejét, hogy frissüljön az esze.

  Mit csinálsz?   kérdezte ámulva a madarasi.

  Meleget fejlesztek.

  Bolond is vagy, látom.

  Hát te mi vagy?

  Én székely vagyok.

  Hunn-eredék, úgyé?   kacagott tudománya mellett az ördög.

  Nem eredék, hanem ember, te bolond.

A szenteltvíznél megmártotta az ujját a csíki ember.

  Üsd belé te is!   tanácsolta társának.

  Én nem tudok úszni   húzódozott a gonosz.

  Monddsza a papnak, mert ő egyszeribe megtanít.

A gyóntatószék előtt egyezkedni kezdtek.

  Menj te előbb!   mondta a székely.

  Mennék, de vizsgálatlan még a lelkem.

  Nohát, láss neki!   biztatta az atyafi, s azzal bément a szentillatú fülkébe. Sokáig suttogtak. Az ördög hegyezte a füleit, s hal­lotta jól, amint a pap korholja a székelyt, s a lelkére köti, hogy a feleségin kívül a többi asszonyembertől férhessen el.

  Fogadom a jobbulást   fejezte bé végre, áhítatosan jött, de nem tudta megtagadni magát, s az ördög mellett hátrafelé biccentett a fejével:

  Éppen jókedviben kapod.

Durumó is bésompolygott, de óvatosságból arcát tenyerével, hol tehette, fedezte, nehogy ráismerjen a pap.

  Nem tudok gyónni   kezdte kereken.

  Mit beszél?   lepődött meg a madarasi pap, s átkukkintott a rácson. Így is nézte, úgy is nézte a furcsa embert: valami vén szén­égető, gondolta, s már szelídebb lett.


  Káromkodott-é?   kezdte.

  Nem én.

  Böjtölt-é?

  Igen én.

  Fajtalan volt-é?

  Vén vagyok.

  Valamit csak vétett?

Az ördög lesütötte a fejét, mintha nagy bűne volna.

  Tán valakit megöle kend?!

  Szegény örmén vagyok, embert nem ölök   hárította el a ne­héz kérdést.

  Ha nem bűnös, mért jött ide?

  Az angyalokat bosszantottam sokszor.

  Ezt nem értem.

  Akkor nincs egyéb.

Végre kiegyeztek, s így eresztette el a pap:

  Kend az első angyal Csíkban, menjen Isten hírivel! De valamit mondok: máskor mosdjék meg, ha gyónni jő.

Vígan jött az ördög, hiszen már tudta, mivel kell kísérteni a ma­darasi embert: csupa fejér­néppel, s nem egyébbel.

Megállt a székely előtt, s dicsekedni kezdett:

   Kérdezd meg a papot, mi vagyok én.

  Hát mi vagy?

  Hát én vagyok az első angyal Csíkban.

  Ragyogsz is azonmódúlag.

  Nem üsmerek mókát!   uraskodott tovább.

  Jere, s ne ágálj, hanem legyünk el szeretetvel.

Kijöttek a templomból, s a Nemere szembecsapta velök a havat. A madarasi ember fülire húzta sapkáját, s mentek szótalan.

Végül mégsem tudta megállni a székely, hogy egyet-mást szóvá ne tegyen.

  Milyen szőrös vagy!   kezdte.

  Jól fog a hidegben.

  Így jöttél a világra?

  Így.

  Borzasztó.

  Mi borzasztó?

  Beretválni tégedet.

Aztán újra:

  Szarvad is van, mint nálunk a bihalnak.

  Neked is van, csak befelé nőtt a fejedben.

  Beszédnek megjár.

  Ha nem hiszed, nézesd meg a doktorokkal.

  Okos vagy, mint a hengeredő kő.

Tovább megint kezdte a székely:

  Farkad is van, mint a bak-nyúlnak.

  Ez nálam a barométer.


  Akkor csalás, mert az nincs egy méter.

  Te megháborodtál.

  Hol ész van, ott a háborodás.

Immár kezdettek összemelegedni. Az ördögnek igen tetszett ez a székely, s feltette magában, hogy addig nem tágít mellőle, amíg meg nem kísérti, s ki nem tanulja egészen.

A szörnyű hidegben sűrűn fújta markát a székely, s dörzsölte össze ujjait.

  Még úgy járok, mint a karczafali legén   magyarázta közben.

  Megint költesz, látszik, hogy székely vagy.

  Ez tiszta igaz.

  Mi igaz?

  Hát az, hogy a karczafali legén összefagyott volt valakivel.

  Kivel?

  Ne vétkezzél, no! Mert csak az ujjai fagyának kezeihez.

(Pedig csakugyan költött a székely, mert úgy történt, hogy csípős éjjel a szeretője hóna alá dugta két kezét a legény, szépen ottfelej­tette, s ami ujja hegyeiből túlfelől kilátszott, azt vette el csupán a hideg.)

Amint javában mentek, az ördög egyszer megállt egy kocsma előtt.

  Én ide bémegyek melegítőre.

  Kezd eszed lenni   helyeselte a székely, s béfordul­tak serényen.

Bent szép menyecske fogadta: valahogy volt, de már a látása is kívánság volt.

  Hojzál fodormintást!   rendelkezett a székely.

Az ördög addig fondorkodott, míg gyónótársát helyben kísértésre szánta, s valamit tett látatlanul, de égni kezdett az asszony is, mint az eleven szén, furt a székelyt kerülte, valami úgy gyötörte. Egyszer aztán odasúgta:

  Jöjjönsze utánam!

  Forgósatta...   csodálkozott az ember, de ment sebesen, s ahol eltűntek, a szoba ajtaját magukra is húzták.

Hamar odaugrott az ördög, s fél szemét a kulcslyukhoz találtatta, hogy lásson is mindent.

  Szűvem-lelkem emberem!   kezdte melegen a menyecske.

A székely tempózott, mintha nem értené a dolgot!

  Ha beteg vagy, főtt burjánnak levit idd...

A menyecske vállára esett:


  Bár ne fogná még ilyen helyzetben is a csúfság... Édes eggyem!

  Erős üdő!   pöffeszkedett a csíki ember, de érezte, hogy valami lesz, mert nem nyughatik az ő vére sem már.

Az asszony kerülgette tovább kigyúlt arccal:

  Jaj, nem tudom, mi fele, de szeressen kend, ahogy győzi!...

S kezdte győzni a székely.

Az ördög lázasan izgett-mozgott a kulcslyuknál, s felindultan szid­ta magát, hogy odaadá ezt a drága asszonyt, s tehetetlen izgalommal mondogatta:

  Mégiscsak több esze van a madarasi székelynek...

Mikor az atyafi visszajött az asztalhoz, erős pír égett az arcán, és somolygott édesen, mint a gyermek, aki titokban mézet evett.

  Lángol az orcád!   célzott az ördög.

  Tüzet ettem   költött a másik.

  Jere, mert meggyúl a ház.

Kijöttek, s mendegéltek szótlanul.

A madarasi ember megállott a háza kapuja előtt.

  Hazajövénk, örmén testvér.

  Módos házad vagyon, hallod-é?!

  Miből s hol lehetett, ügyekeztem.

Az ördög emelgette helyben a lábait szaporán:

  A hideg mindjárt megveszen.

  Gyere bé s fűttőzzél meg, barátságval mondom.

  Köszönettel fogadom   állott rá a csalfa, mert éppen ezt akarta.

Mikor belépték, az asszony egy könyvet kínozott, de amint meg­látta a rusnya ördögöt, nyomban leejtette saját állával együtt.

  Az örmén cimborám, együtt tisztulánk   ajánlta bé az ura.

Az ördög elevenen viselkedett, kacagott is folyton az asszonyra, ki már állhatta őt egészen.

Fejérnépnek való ember ez az örmén   gondolta a székely, s me­leg arcvonásokkal ült.

  Fogyogat-é magiknál a kóst?   érdeklődött az asszony.

  Szépvizen még jócskán van, egyik odrom nekem is teli még   felelgette az ördög olyan pontosan, mintha Csíknak minden szege-­likát ismerné.

A hangulat hamar melegedett. Az ördög megölelte a székelyt, mintha nagy szeretetre gyulladott volna iránta, s addig súrlódott kenetesen hozzá, amíg pénzeszacskaját kiemelte.


Később az asszony félreszólította az urát, s javasolta, hogy jóízű vendégüket ne eresszék el szárazon.

  Biza úgy van, s vársza: itt a pénz, s hozz két éveg bort!   de amint pénze után nyúlt, a szava megállott.

  Mi találá kendet?

  Elszédülék e nagy melegben... Levegőre!... levegőre!... Ho­zom a bort is...   iramodott el a székely, s futtában mondogatta:

  Hét tízes bankó vala... vagy tán nyolc is. A menyecske lopott meg nyilván...

Közben az ördög kézhez vette otthon az asszonyt. (Aki ilyen csúnya, legyen akár földi ember is, érti ennek a módját.)

A kocsmában sírni kezdett a menyecske, hogy ő így nem látta s úgy nem látta a pénzt, s szedte a sok átkot magára.

  Nem tiszta dolog   pusmogott a székely, s hitelbe két üveg bort vett, mivel megindult kárvallottan vissza.

  Vagy az örmén csúfola meg   futott erre az esze, s amint házát elérte, lopva az ablak alá csúsztatott, hogy vajon nem számolja-é dugva a pénzt a tolvaj.

  Ó, Krisztus, hát hagyod ezt!   meresztette két hunyori szemét, de hiába minden, mert csak azt látta mégis, amit a hitestársa s az örmén elég szégyentelenül folytattak bent.

  Majd megorvoslom őket egyenkint   tervezte hirtelen, s az ajtó előtt supogtatni kezdte lábait, hogy vegyék észre, s öltsenek ártatlan ábrázatot.

Öltöttek is egész hibátlanul.

Aztán itták a bort, gyűlt a kedvük, s köszöngettek egymásra.

  Segítsen a Jézus, örmén sógor!

  Házad tisztelője vagyok, testvér.

Bár némi gúnnyal, de a feleségét is biztatta a székely:

  Igyál, szép vijolaszál!

A vége felé szólt a székely:

  Átütöm magamot a szomszéd faluba.

Akkor az ördöghöz fordult:

  Jere velem, sógor!

  Hogyne mennék!

Elindultak a fénylő havon.

  Szeretted-é nálunk?   kérdezte egyszer a csíki ember.

  Meleg, tiszta háztáj   ájtatoskodott a másik.


  Jó, hogy hozék egy kicsi bort.

  Míg odavoltál, egyet dicsért a feleséged.

Erre már a méreg elfutotta a székelyt: lábait széjjelvétette, s “mejbekapta” az ördögöt.

  Meghótál!   mondta szikrázó szemekkel.

  Jóízű ember vagy   csillapította az ördög.

  Kell-e még a más felesége?!   s vette a bicskáját.

  S hát neked az enyém?

  Nem is láttam, te példa örmén.

  Hát a kocsmában?!

  S az a tiéd vót?

  Éppen az enyém, s ne tedd magad!

  Akkor visszaadtad, suvadj meg...   csendesedett el a székely.

Megindultak ismét békével.

Hanem a madarasi ember mégsem tudta viselni a szégyent: hogy ő a másét, az szinte rendjin van, de hogy az övét, s éppen egy csúf állat! Valami az eszébe futott: megbosszulom “észvel”, mondta ma­gában.

Mikor az Olt hidjához értek, egyszerre megállott a székely.

  Így nem megyek veled emberek közi, mert megöl a szégyen.

  S miféle szégyen?

  Hát a te csórén-léted, mert a szőrgúnya, a semmi.

  Megint megháborodtál.

  Csakugyan meg, mert tiszta ingyen adok egy nadrágot.

Nagy zsebéből elé is húzott egy rongyosat.

  Még felhúzni sem tudom.

  Ne búsulj, felhúzjuk ketten.

  S hogy gondolod?

  Kurtaeszű vagy, sógor! Hát én tartom a híd alatt, s te belé­szököl a karfáról.

Végre megegyeztek.

Az ördög a híd karjára állott, s az atyafi alól tartotta a nadrágot, mint egy zsákot.

  Szökjél, sógor!   vezényelte a székely.

  Hopp!   lendült az ördög, s nyomban megnyekkent a jégen, mert félreugrott a madarasi.

  Láddeg, a direkciót nem vevéd jól   vigasztalta a székely.

Durumó törött lábát tapogatta kínos vigyorgással:

  Jaj, de sajog, s be hideg a jég!...

  Hideg biza, mert azt az Isten úgy adta vót   bölcsködött a székely, közben megindult, s hidegen és tempósan tanácsot mondott:


  Légy csak nyugton, majd meggyógyulsz, amíg elolvad a jég alólad.

Az ördögnek még annyi ereje volt, hogy a partra mászott. S éjjel odafagyott, mint a csutak, s a kedves Nemere szele csak hintette szeme közé a szép fehér havat.

Azóta is ott kuporog az Olt hídja mellett.

S beszélik, hogy holdvilágos éjjeleken sűrűn suhognak körülötte a szoknyák, nyughatatlan nők gyönyörű szépre vetkezve heverésznek előtte a havon, s szüntelenül szép kezek simogatják, s szerelemre buz­dítják.

Pedig, Isten látja, még egy fokkal csúnyább is immár, mint az ördög.



<< предыдущая страница   следующая страница >>