refik.in.ua 1 2 3 ... 95 96

EMÉSZTŐ VIRTUS

/JAVAIMBÓL KIFORGATTÁL, VIRTUS!/




Szívünk s a muzsika kincses két bolond. Rezegnek, mint a sziromlevél s mégis vihargyőzők, mint a csillag.

E különös két titoknak áldozott Sata Balázs, a legény.

Ivott sűrűn, pedig nem vala korhely, inkább a díszte­len életnek akart színt varázslani.

(A szent is folyton imádkozik, pedig nem fetreng a bűnben.)

Véle ivott a cigány is, mert úgy rendelte. Sándorkának becézte, s ha vétett ellene, meg­csókolta.

Egy üveg előtte, egy a cigány előtt.

  Úgy igyál, mintha az árnyékom volnál!   mondta a legény.

Egymásra néztek, poharat emeltek, s úgy egybevágott minden mozdulatuk, mintha vezényszóra csinálták volna.

  Vihar!   rezegte forrón Sata Balázs.

A cigány, mint egyetlen nagy barna szemén, elsírta magát a hegedűn:

Vihar előtt szél indul,
Anyám furt ingöm búsul.


  Isten cigánya, szeretsz-é?   kérdezte Balázs a vé­gin.

  Feleljen a hegedűm   vallotta a cigány.   Mit húz­zak, ifi gazdám?

  “Énistenem!”   borult tenyerébe a legény.

Sándorka odahajlott, s nem is húzta, hanem imád­kozta:

Énistenem, add megérnöm,
Kit szeretők, avval élnöm.


Balázs felkapta a fejét:

  Ess térdre, ha szeretsz!

A cigány térdre ereszkedett, s fényes szemekkel ját­szotta tovább a verset:

Hogyha meg nem adod érnöm,
Énistenem, végy el ingöm!


Mint a visszhang, még felremegett a Sata Balázs hangja:

  “Végy el ingöm!”

Aztán a lámpa hirtelen elhunyt, a legény az asztalra borult, és így sírt a setétben, hogy ne lássa senki.

  Sír...   mondta halkan a cigány, s akkor a Balázs térdére fektette a fejét, s mintha árnyéka lett volna neki csakugyan, könnyei megindultak a csendben.

A bakter kiáltott, és az eget nézte.

A fák virágzottak.

És csend vala szörnyen.


A szív mégsem hajlott, sem ki nem fáradott.

Apja hiába mondogatta:

  A koldus feleség járom: tégedet nem ökörnek ne­veltelek.

Mind a nagy rokonság hiába hordta a hírt:

  Ez is elmenne hozzád s egyedülvaló leány; az is el s földje jócskán van minden határban.

Csak akkor futotta el a méreg, mikor az egyik vénasszony kibátorkodta:

  Hová lett az eszed, fiam, Balázs?! Hiszen megkez­dett fejérnép az immár: van ki látta, hogy Gábos Anti a testivel fedezte a hold elől!

  Ne többet!!   kiáltott a legény.

Egy félóra múlva Juss Pannáéknál kicsire húzták a lámpát.

A két szép test és lélek, mint két virág illatostól, összebújt.

  Eljősz-e hozzám?   suttogta Sata Balázs.

  Elmegyek hozzád   vallotta forró örömmel Juss Panna.

  Azt beszélik, Gábos Anti megejtett.

A leány elpirultan megütődött:

  Hol az eszed: lenne királyfiú, azt mégsem! Hogyisne! No, nézz oda!

  De akarta vóna, ugyé?   vallatta lázasan tovább.

  Ha azért volt, több ízben is bolond volt.

Sata Balázs megnyugodott s megnyugtatta a leányt is:

  Hadd el, fordul még úgy, hogy bő vériből kieresz­tünk.

  Féltlek s nem eresztlek össze!   aggódott Juss Pan­na, s azután megölelte Balázst, és a vállát feje alá tette:

  Jere, csillapodj vállamon, édes levendő uram.

A legényen eláramlott a gyönyörök ígérete, s mint a gyermek, úgy kérdezte:

  Szeretsz-é erősen?

Akár egy mákszem leánka, úgy felelt Juss Panna a szóra:

  Mint a galamb a búzát.

  Jere, egyelek meg!   szólt a legény, s a hangja rez­gős volt, mint egy legátusé.

A lámpa kialudt.

A bakter kenyeret evett az utcán.

Fákról holdvilág hullt.

S a megpárosultak szíve repdesett, mint a madár, kit etetnek.



Néhány nap múlva két ünnepélyes ember virágos pál­cával bebolygotta a falut, s kipróbált rigmusokkal lako­dalmat hívott.

Össze is gyűltek számosan, sokat ádámoztak-éváztak; s amikor éjfélig futott az idő, egy hunyori székely, sej­telmesen pillogtatva, felvetette az illetlen kérdést:

  Hol az újdonsült pár?! Hová lettek?

Biza, odalettek, s egy szekérderéknyi illatos virág közi béfeküdtek.

  Eszük vót!

Aztán illogattak tovább, s jól beosztották, hogy jusson is, maradjon is.

Fényes reggel egy szolgalegény jött, kinek a gazdája csak most kezdett igaziból vigadni.

Illedelmesen jelentette:

  Feljött a nap, gazduram.

  Jól tette, fiam.

  A fű a mezőn.

  Hát hol legyen?!

  Akarom mondani: nem kaszálunk?

  Nem fut el.

Látván a szolgalegény, hogy semmire sem megy, egy­ügyűen beszédet cserélt:

  Hát az évegekben mi van?

  Essővíz.

  Az éjszaka nem essött.

Az egyik megelégelte a fortélyos párbeszédet:

  Ülj le s igyál, mert hozzád kenek egy litrest!

  Csak azt ne!

  Akkor húzzad máris.

  Segedelmet!

  Ez a beszéd.


Húshagyó kedden a faluházában peckesen trónra ültek a cigányok. Sándorka egy rúd gyantát az ölibe őrölt. Jóskabá hegyesen fújt a klánétába, mint egy hetvenkedő ördög.

Sata Balázs úgy hozta a feleségét, mint a madár a fiát.

  Táncolj, aranyom, hogy a leányörömeid el ne alud­janak   mondta neki helyben, s maga a léc mögé húzó­dott a házasemberek közé.

Bezzeg kapós lett nagyon az asszony. De szép tánca közben hordozta is úgy a fejét, mint egy büszke menyét.

Egyszer Gábos Anti is kézhez kapta, s kipirult arccal, a fülihez bújva, örökösen suttogott valamit, hogy az üllő vénasszonyok már megütődtek rajta:

  Ami sok: mégis sok...


Közülök egy titkon átvergődött a táncolók között, s vészes ábrázattal Sata Balázsnak csak ennyit mondott:

  Ha nem ügyelsz, a feleségedből kifogysz.

Sata Balázs elkomorodott, s poharát a házasemberekre emelte:   Kérjünk nótát nekünk is!!

  Eltaláltad: a házasoknak!   pártolták a többiek.

A táncterem forrón és terhesen zsivajgott. Sata Balázs a zsivajgásban utat tört magának, majd a muzsikások polca előtt megállott, mintha helyben gyökeret eresztett volna.

  Húzd bé!   rendelkezett nyersen felazon.

  Mű fogadtunk, s húzzad tovább!   torlódott arra három is egyszerre.

  Tízszer annyit fizetek, húzd a házasoknak!   hado­nászott Sata Balázs.

A cigányok reszketni kezdtek, s elakadoztak a nótá­ban.

Mindenki megállt helyben, mint a csutak.

Szegény két cigány mégis tovább vinnyogott a két pa­rancs alatt.

Gábos Anti csúfondárosan elkacagta magát, s e pilla­natban, mint egy tigris, megszökte magát Sata Balázs, és egy markolással a cigányok orra elől leszakasztotta a deszkát, s fejük felett lobbanó erővel a falhoz vágta.

A cigányok ijedtükben hasra bújtak.

Egy pillanatra csenddé fagyott minden vígság.

Sata Balázs csúful elvigyorodott, s a gyülekezet sze­mébe vágta gúnyosan:

  Hát csak én vagyok, aki nem fél?!

  Hátha én sem!   jelentkezett Gábos Anti rekedten, s nyomban szembeszökött a másikkal. De abban a pil­lantásban Suta Balázs a bicskáját egy villanással meg­hordozta.

Ablakon s ajtón, vegyesen, de mind sápadtan, embe­rek takarodtak kifelé.

Gábos Antit melle körül a vér elöntötte, s a falnak esett. Juss Panna felsikoltott, s legények fogták fel szép, alélt testét.

S már nagy szuszogva futott két csendőr is.

  Én vagyok a bicskás   jelentkezett Sata Balázs egy­kedvűen, mintha elvégzett volna immár mindent.

A zsandárok megkötözték, közrefogták s vitték.


Juss Panna felzokogott, s újra elalélt.

És Gábos Antit azon melegiben lepedőbe tették, imád­sággal körülzsongták, megszuszogtatták s hazavitték. Sze­gény anyja olyan igazán siratta, hogy fertály órán túl már nem győzte szusszal. Hanem csak hajlongott, jár­tatta keresztül-kasul a két karját, és pillogtatott sebesen. Időnkint fel-felkiáltott, mintha ébreszteni akarná az em­bereket:

  Ne haggyátok, ölik a világot!

  Ölik biza   ismételték az épeszűek is.

  Csorba esett   adott életjelt Gábos Anti.

  Eszin van!...   fedezte fel valaki.

  Egy-két hét s lábra kap   bízott a más.

Gábos Anti csakugyan annyi vért gyűjtött immár, hogy hivatalosan is élőszámba vették. Szeszélyes ismétlé­sekkel még nagyokat nyilallott a szíve, de hovatovább alábbhagyott ez is.

Az anyja örömében buzdulva verőmalacot ígért Szent Antalnak. Vízkeresztkor pedig ötkoro­nást vetett a szen­teltvízbe, s szere-száma nélkül csókolta a kicsi Jézust.

Ha leánylátogatók jöttek, Gábos Anti már örökké mo­solygott, szemét testhosszában jóízűen legeltette rajtok, s amint kivehető volt, az esze immár többet is megjárt volna.

Aztán ruhát is öltött már magára, s hogy a teljes épü­lésnek mégis módot adjon, így heveré­szett. Ha pedig az udvaron megjárta magát a friss levegőn, a kalapját félre­csapta, szerfelett tűnődött valamin, el-elmosolyodott, hol pusmogott magában, hol szemöldeit összevonta. És min­denképpen új jeleket szúrt az életébe, amik mind azt a szándékát támogatták, hogy: a csorbát ki kell köszörülni.

Még nem számította ki, hogy mi módon, de mondo­gatta sűrűn:

  Ezt majd megkeserülöd.

Éppen a tornácban időzött, amikor Juss Panna illő gyásszal bejött a kapun. Élénk szív­dobogással és zavaro­dottan elejébe sietett, de hát az asszony nem szól, csak nézi szép szemével szomorán.

  Nem haltam meg, látod-é?   kezdte együgyűen a legény.

A félénk asszony meggyűlt életvággyal ránézett, fehér arcát pír verte ki, szép kéthalmú melle megremegett.

  Köszönöm, hogy eljöttél   fogta meg a kezét a le­gény.

  Miattam szenvedtél, örökké eszemben voltál.

  Hadd el, jó volt, mert érted volt.

  Immár béforradott?

  Béforradott.

  Szépen, ugyé?

Gábos Anti remegve vonta az asszony kezét:

  Jere, megmutatom.

  Jaj, valaki?!

  Ne félj egyet se, mind a mezőn vadnak.

Bementek, s a szoba közepin megálltak.

  Jaj, félek, lelkem...   remegett a fehér asszony.

  Bízd csak reám   szólt a legény, s ingét gombolni kezdte, de ujjai elakadoztak.

  Segíjj rajtam, mert nem fog a kezem!

A fehér asszony feltárta az inget.

  Csak a helye látszik!   nézte a gyógyult sebet, s pi­ros szája, mint meleg szellőben a rózsalevél, megreme­gett.

  Csak a helye   ismételte a legény, s a beözönlő napfény erős mellén elömlött.

Egymás szemébe merültek mélyen.

  Érted nyertem, érted viselem, nem adnám a vilá­gért...

  Értem... értem... be szép!...   gügyögte az asszony, odahajlott, nézte, s aztán a fejét ráejtette, s a szája odahullott, mint a harmat.

Sata Balázs ezalatt a tömlöcben sínylette napjait. Nya­ka megvékonyodott, vére megcsendese­dett, sokat nézte a sötét négy falat, s éjjeleken a fekhelyével küzdött.

Miközben a szabadságért való sóvárgása csontig epesz­tette, üdvösségére fogadta, hogy soha többé bicskát nem vesz a kezébe, egyedül szalonnaevésre.

Felesége hol sűrűbben, hol gyérebben meglátogatta, de nem volt már a régi epedő és őt kívánó, hanem csak panaszkodott, hogy ilyen nehéz s olyan nehéz az élet; hogy az emberek egy része nem tud a régi megbecsülés­ről, hanem így kérdezgetik:   Hát hogy van az urad a tömlöcben?

  Ne búsulj!   vigasztalta Sata Balázs.   Tudja más is, hogy nem loptam s nem becstelen­kel­tem, hanem csak a virtus, az Isten süsse meg a virtussát!


  Gazda nélkül színt hagyott minden, s romlik a ház. Biza, nem tudom, mit hoz a jövő   így szomorkodott a hervatag asszony.

  Csak kiszabadulhassak, aztán rendbe teszek min­dent.

  Hol van az még?!

Aztán mégis múlogattak a szomorú napok, s egyszer üdébb színben jött az asszony, s különös ajánlatot tett:

  A házzal kéne valamit csinálni.

  Tán nem eladni?!   elevenedett meg a rab ember.

  Írasd reám, jobb lesz úgy.

  Hát azt métt, te?

  Csak.

  De mégis?

  Benne vagyok, s mégis félek: rokonaid kiűzhetnek, s hova leszek el?

  Azt a felit nem hinném.

  Immár te sem szeretsz   szomorodott el a kétarcú asszony.

  Hát jól van, aranyom: rendelkezem írásban.

Aztán csakugyan írást tett a jegyzőnek, miben meg­hagyta a ház átírását.

Rá két hétre suttogva mondogatták a faluban:

  Hallá-é, Gábos Anti megvevé a Sata Balázs-féle házat?

  Ugyanbiza?

  Bé is kebelezték saját nevire.

  S hát az asszon?

  Antival összementek.

  Ugyé no! Hol az egyik alól, hol a másik fejül...

  Szegén Balázst javaiból kiforgatta a virtus.

  Ki a virtus, s a fejérnép.

  Gonosz portéka mind a kettő.

Így csalatott meg a rab, mert valahogy csak testté kel­lett lennie a rút szónak:

  Ezt majd megkeserülöd.

Megváltozott tehát a világ, míg a szegény ember rab­sága fogyogatott.

Egyszer aztán el is fogyott.


Már sötétedett, mire Sata Balázs a faluba ért.

A keresztnél egy vénember szembejött véle s megállí­totta.

  Változás esett, ecsém.

  Mely irányban?

  Nem sejdíted?

  Mondja bátron!

  Hát a házad eladódott feleségestől.

A sápadt, rongyos szabadult rab megtántorodott.

  Gábos Anti, ugyé?

  Eppen!

Sata Balázs keserűt nyelt, szerette volna felgyújtani az egész falut, de aztán legyintett.

  Azért is muzsikaszóval megyek haza.

A régi cigányhoz benyitott.

  Üsmérsz-e, Sándorka?

  Mintha üsmerném, istálom.

  Tudod-é még: “Vihar előtt szél indul   anyám furt ingöm búsul”?

  Hát hogyne tudnám, istálom! Ó, be elszáradt, édes ífi gazdám!

  Vedd a hegedűt!

Elindultak ketten, mint a sorsnak két árvája.

Az ablak alatt húzni kezdte Sándorka a “viharnó­tát”.

Bent égett a lámpa.

Sata Balázs bekiáltott:

  Ki van itthon, hé?

Gábos Anti kidugta a fejét:

  Én vónék itthon, hé.

  Hát Juss Panna itthon van-é?

  Nekem itthon, neked meghót   gőgösködött a le­gény.

  Jere ki, lám!   remegte Sata Balázs.

  Én jóhelyt vagyok.

  Akkor én megyek bé.

  Ide ma nem!

Sata Balázs egy mozdulattal marokra fogta a bicskát, és megindult az ajtó felé:

  Békesség! Békesség!   jajgatott a cigány.

Juss Panna felzokogott a házban.

  Ó, szeressük egymást, mind akik vagyunk!!

Sata Balázst a szó és a zokogás megrázta, a küszöbnél megtorpant, a bicskáját elvetette.

  Soha vért nem eresztek   mondta.

Egyenesen az istállóba ment, rabsága előtt itthagyott két lovát kivezette.

  Ez a tiéd, üjj fel hegedűstől, s kövess!   adta a ci­gánynak az egyiket.

Lóhátra tette előbb a cigányt, aztán felugrott maga is. Az ablak alá ugratott, s megint bekiáltott:

  Gábos Anti!

A legény kihajolt.

Utolsó szavában is lóhátról szólt a szegény szabadult rab:

  A házamat neköd adom, s egyebemet is mind. Ezen két lovon küjjel. De feleségemnek gondját viseld, s élje­tek jóvoltomból.

A legénynek elakadt minden szava.


Sata Balázs a kapu felé fordította lovát, s félig sírva, félig szilajon adta az utolsó szót:

  Merthogy szeressük egymást, mind akik vagyunk, hallgassa meg a szép Öregisten!

Aztán elvágtatott cigányostól a sötétben, nem tudja senki, merre s hova, de nem akadt ember, ki látta volna többet őt, sem a cigányt.

Csak a virtus maradt meg drága lába nyomán.



<< предыдущая страница   следующая страница >>