refik.in.ua 1 2 ... 95 96



Tamási Áron
válogatott novellái



TARTALOM



SZERELMES CSILLAG
1922-1929 4


TÜZET VEGYENEK! 5

EMÉSZTŐ VIRTUS
/JAVAIMBÓL KIFORGATTÁL, VIRTUS!/ 14

ÖRDÖGVÁLTOZÁS CSÍKBAN 22

MIHÁLYKA, SZIPPANTS! 29

ZENG A MAGOSSÁG 37

HA IGAZSÁG, HARMATOZZÉK!
/VADRÓZSAFA ÁRNYÉKÁBAN/
47

SIRATNIVALÓ SZÉKELY 54

VIJJOGÓ SAS FIA
/CIGÁNYVIRÁG/ 61

A LEGÉNYFA KIVIRÁGZIK 68

HIMNUSZ EGY SZAMÁRRAL 76

DÍNOMDÁNOM ILLATA 83

SÓVIDÉKI TÁRSASJÁTÉK 89

ERDÉLYI CSILLAGOK 94

SZÉP DOMOKOS ANNA 104

HAJNALI MADÁR 109

NÉPSZAKÉRTŐK 117

KÁNYÁK A TEMPLOMBAN
1930-1935 121


OKKERSÁRGA ÁBRAHÁM 122

IPAROS BIMBÓ 130

HELYTELEN VILÁG 138

SZEDER ÉS BUTYKA 149

KIVILÁGÍTOTT FAPIAC 156

RÉZANGYAL 162

RENDES FELTÁMADÁS 173

KIVIRÁGZOTT KECSKESZARVAK 187

TÜNDÉRI KECSKE 197

RÜGYEK ÉS REMÉNYSÉG 202

TEST ÉS LÉLEK 212

LŐRINC KÉT ALMÁJA 220

CSONT ÉS VELŐ 227

ANGYALOK ÉNEKE 234

SZERENCSÉS GYURKA 238

IGAZÍTÁS A VILÁGON
1936-1944 241


ERDÉLYI TÁRSASÁG 242

FEKETE SÁFRÁN 245

BAMBUC ÖRDÖG 255

EGYENES TÓBIÁS 265

LÉGI SUGALLAT
/IDŐJÁRÁS/ 275

KIKELET 282

ARANYLÁNC 287

VIRÁGOS VESZEDELEM 295

HÁZI MACSKA 302

DÖLYFÖS GAZDA 308

HEGYI CSATA
/ÁBRA PÁSZTOR/ 312

VIRÁGZIK A CSEMETE 317

IGAZÍTÁS A VILÁGON 325

PÁSZTOROK IVADÉKA 330


HÍRNÖK ÁRPÁD 335

MUNKÁCSI SAPKÁK 340

ÖREG FIÚ, DECEMBER 344

TEREMTETT VILÁG 348

SZORGALMAS TOJÁS 355

TULIPÁNOS TÉLI SAPKA 360

HAZAI BABÉR 365

MAGYARI JÉGVIRÁG 368

JÁRVÁNYBÍRÓ 373

VILÁG ÉS HOLDVILÁG 377

SZABADSÁG MADARA
1945-1957 383


ÖREG PILLANGÓ 384

FIGYELŐ ÉG ALATT 387

SZABADSÁG MADARA 390

BARÁTOM, A MEDVE 394

ŐSZI SZELLŐ 397

BAKTÉRÍTŐ 401

GOND ÉS BUZGALOM 410

SZIKRA FIA 416

TARKA NAP 420

TÉL A VÖLGYBEN 427

PIROS ALMA 432

RÓZSAFA NÉNI 439

MEGVÁLTÁS 443

SZEGÉNYSÉG SZÁRNYAI 449

INTELEM 456

EGY LÉGY 463

VILÁGLÓ ÉJSZAKA 467

A HAZUG SÜN 478

HARMAT ÉS VÉR 481

HOLLÓDI VADRÓZSÁK 486

ROKONOM KALAPJA 491

GYÖKÉR ÉS VADVIRÁG
1958-1966 495


HOPPOSI LEGÉNYEK 496

BUJDOSÓ KATONA 505

CZINCZIRI HÁM 512

ARANYEGÉR 516

RAGYA KETTŐ 522

IGAZAK ÁLMA 526

LEGENDÁS DISZNÓTOR 531

JÉGVIRÁG VŐLEGÉNY 537

FEHÉR ZIMANKÓ 544

TOKODI ATYAFIAK 550

BABRA ÉS IBOLYA 557

ANTALOSI SZIVÁRVÁNY 561

VIRÁGSZÁL GYÖKERE 568

HÚSVÉTI NYÚL 572

KARÁCSONYI PÁSZTOROCSKÁK 576

UGYEBÁR TALLÉR 580

LESZÁLL A DÉR
Helyszíni előszó egy regényhez 585

HÉTSZÍNŰ VIRÁG 589

FOROG A FÖLD 595

MÁKODI NAGY VITÉZ 599



SZERELMES CSILLAG
1922-1929

TÜZET VEGYENEK!




1

Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel el­aludt a Gondviselés.


A havasi faluk háta mögött az égnek egy zord gondo­lata beléhullott az erdők méhébe, s rá felzúgott a csend. S felébredtek a fák, a víz és minden ékessége a föld­nek.

A hegy alatti kicsi falut az álom kezéből kiszakasztotta a szél, s a Száraz Boda Izsákné háza fedele a nyugalom­mal együtt megimbolygott.

Kesergő szellemek jeget sírtak a fellegek hátán, s így hoza jégesőt a zivatar.

A Boda Izsákné kicsi háza, mint reszkető, rongyos gyermek, a föld keblére borulva irgalomért esdett. A je­genyefák nagy alázattal kegyelemért hajlongtak, s a ma­guk veszedelme mellett a föld könyörgését s a megriadt élet sírását is belezúgták a sötétbe. Az anyamadár fel­ijedt fészkében, s csóré fiait, kiknek a hasa alól elillant már a meleg, melengetve bátorította.

Ilyenkor tűznek, víznek, virágnak s mindennek könnyű testvérré lenni. Hiszen ijedtében a sas is megölelte az ágat.

Szúette fenyőfa-ágyában még aludt Száraz Boda Izsák­né, s bár vénsége már halállal cimborált, őrangyala mégis oltalmát kívánta, mi okból az Úr könyörületességébe fo­gódzott.

És az erő akaratának nem vala ellentmondója sehol.

A rozoga ablak hirtelen kiszakadt, s csörrenve dara­bokra törött, mire Száraz Boda Izsákné felsikoltott, s már tele lett istenfélelemmel.

  Hatalmad nagy, s legyen irgalmad is végtelen.

Künn a fák tetejéig nyújtotta tüzes ujjait a villám, s övezte szikrázó fénnyel az őserő homlokát. Fű közötti bogárnak menekülés közben jégre tapadt az élete, s a pillangót virágon elkábulva érte a halál. A fejet hányó búzaszárak derékba tördöstek, s belőlük az édes nedv, mint drága, idétlen remény, kicsordult.

A Boda Izsákné házmelletti kétköblös búzaföldje is a pusztulás küszöbén állott, mert a szegényebb ember szá­mára sem vala még e világon enyhébb törvény sohasem.

Azért ágya mellett mégis térdére ereszkedett, s meg­aszott kezeit összefogta:

  Nézz le, Jézus, s könyörülj meg!


  Szent Szűz, kinek mennyben szavad vagyon.

Az ablak talpán, rozoga fatokjában, egy kijáró lámpás időnként erőtlenül hunyorgott, mint a halál színe előtt az egykedvű lélek.

A falon szentkép lógott s rajta ábrázolva az Úristen, amint fellegek között térdepel a világon. Szeszélyes idő­közökben az ablakon vihar szele csapott be, s kíméletle­nül falhoz verte a képet.

Száraz Boda Izsákné kinyújtott karokkal a szent ábrá­zolás felé bukdácsolt, de útközben megbotlott alvó le­gényfiában, ki posztóujjasával betakarva feküdt a földön.

  Mi baj jőve reánk?   ijedt fel Száraz Boda Ferus.

Az asszony tápászkodás közben siralmasan nyöször­gött:

  Jaj, a búzánk, ami szikra vót is...

  Tán veri a jég?   szólott a legény, és nagy fejét az ablak felé emelte, mintha egyenesen ki akart volna ug­rani, hogy rendelkezzen odakünn.

Boda Izsákné a képre omlott, s rajta sírva ébresztette a hatalmas jóakaratot, de a Mindenható örök egyforma­sággal csak térdepelt tovább a világon, s a kesergő gond­ját csodával meg nem váltotta.

És a vihar ereje nem lankadott, s földi lények alázatán zúgva napirendre tért.

Csak a Boda Ferus ösztöne forrott fel a vérben, s ha­raggal tele leve, mint a vad, ha eleségét hirtelen el­emészti az idő. A harisnyáját húzván, a félsötétben meg­villant a szeme, s beérte azt a pillanatot, amikor az ér­demtelenül megbántott szegény ember még a pusztulás­ban meg­maradt maradék búzáját is visszavetné az Is­tennek.

Az asszony szentségimádó könyvét s a képet magához ölelve, az ajtó felé botorkált.

  Hova bódogtalankodik?   vágta hozzá fia a szót.

  Könyörülj mirajtunk!   vánszorgott búzaföldje felé Száraz Boda Izsákné.

  No lám, mire menyen?   vigyorgott keserűn Boda Ferus.

Látszott rajta, hogy mostani állapotában neki megha­lásnál nehezebb a könyörgés. Száján, vérében s minden valójában feltámadott a lázadó gondolat:


  Szegény embernek még Istene sincsen.

Új szelek jöttek, s a megkínzott virágok utolsó csepp illatát is kitépték. A víz sötét medrében ijesztő sereggé gyűltek a kárvallott emberek gondolatai, s kesergőjükkel egyetemben, mint a végképpen pusztuló siralmas élet utolsó akkordja, a viharba belezúgott a víz halotti éneke.

Boda Ferus fejét kidugta az ablakon, hogy valamikép­pen kivegye: merre vergődik az anyja. S e pillanatban földig le villámlott, mintha egy fellegekbe elrejtőzött, rombolásra felesküdött óriás a fejét akarta volna levágni szikrát hányó, rémítő késsel.

  Jót pillanta   vette csak így a legény, s a fejét visszahúzta. A keserű tréfa nem javított a valón, de meg­rázkódva ráeszmélt a pusztulásra, s hirtelenében megfa­gyott minden gondolata.

Láthatatlan, szomorú fából kereszt épült a feje felett, meg is mozdult, s rá is telepedett erős vállaira. Utána az élet értelme alakot öltött, s mint kedve vesztett fekete madár, ráült a keresztre, ami nehéz volt így mindenes­tül cudarul.

  Vigyed, s hetvenkedjél!

Emígy állott Boda Ferus a ház közepén, s a verejték kiverődött a homlokára.

Megrázta magát, a kicsi lámpás drótfogóját az ujjába akasztotta, s az anyja után indult. A ház bütüjénél, amíg baljával odakaphatott volna, a kalapját a szél hirtelen kisirítette a fejéből: ahogy keresgélte a burján között, a lámpást is ki a kezéből, s szeszélyesen a földhöz vágta, mintha versenyre kelne s mondaná: Vagyok olyan legény, mint te.

Boda Ferust elfutotta az indulat.

  Hej, a keservit!

Felegyenesedett, nem mozdult, csak a fejét szegte bele a setétbe, s dölyfösen szemébe vágta a zivatarnak:

  Hadd lám, engemet!

Jó ideig így állott merészen, mint a konok sas, amelyik azon tusakodik a sziklafokon, hogy merre szálljon raga­dozni. Azután megindult a búzaföld felé, s keserű gyö­nyörűséggel szalasztotta végig magán a szót:

  Micsodás kedve vagyon az Úristennek!


Már nem is a termést, csak az édesanyját féltette. Észak felé belékiáltott a setétbe:

  Hol van, anyám, él-e még?

Száraz Boda Izsákné a halálravert búzája között mezít­láb térdepelt a lehullott jégen. Vissza­térő kicsi erejével hol maga elé, hol a feje fölé emelte a szentképet, de ré­mületében olyan mozdu­lásokkal, mintha ijeszteni akarná véle az időt, vagy mintha a képnek erőszakkal is mutatni akarná az Isten haragját s pusztulását minden éltető jó­nak. A szentségimádó könyv mellette feküdt a leszagga­tott búzafejeken, s leveleit sebesen és kíméletlenül ide-oda forgatta a szél, mintha sürgősen imádkozni akarna, s mégsem találná a magának való textust. Mellette mindenfelől millió rejtelmes, kicsi sírja feküdt az életnek, felette gomolygott s gyámoltalansá­gán kajánul kacagott az őserő.

De az imádság félelem nélkül élt s szaporodott remegő ajakán, és minden romlás között is szelíden és győzhetet­lenül ég felé szállott az Ige:

  Mindenható, ki tenyereden hordod a világot! Vérrel keresztelő, fájdalmas, édes Krisztus!

És a felhők zúduló terhe alatt így hirdetődött, hogy a teremtéskor mégis magához forrasztotta az ember szívét az Úr.

  Tégy igazságot, örök Atyaisten!

Földnek fázódó kérgéről, halált szenvedő madárszáj­ból, megfosztott fák ágairól és mindenün­nét nyersen tárta elé az örök hatalom a valót:

  Te ember: nyomorúságnak példaképe. Te ember: síró játéka az örök Erőnek. Te ember: pusztulás az ékességed.

Az elemek hangja közé most újra beléhullott a Boda Ferus kiáltása:

  Hol van, anyám, él-e még?

Csak ott térdepelt, és sírt néhány lépésnyire.

Akkor a felhők megint villámlottak: megmutatták a gyermeknek az anyát, kinek könnyei bőségén kívül már csak az imádkozó szíve maradt.

  Sokfájdalmú, hívséges Szűzmária!

A legény odalépett:

  Szüntesse bé, no!   keményítette keserűségében a szót, s meghajlott, s jobbjával felállást indít­ványozott az anyjának, ballal pedig az imádságos könyvet felemelte.


  Hiszen látja, hogy már a verébnek sincs   toldotta meg lemondással.

Boda Izsákné meg sem mozdult, tán az ereje sem fu­totta már. Egy-két szó között értelme s gondolata ide-oda vergődött.

  Istenem, téged esd a szolgád!

Hanem Boda Ferus konokul lerázott magáról minden emberi megalázkodást, s talán kevélyen és csúfondárosan még kacagni is tudott volna, ha leborultából felemelke­dik az anyja, s az ég felé nézve, véle együtt elereszti fel­azon:   Szép dógot műveltél!

Érzéseit rabságba hajtotta, de szólni nem tudott. El­lenben ha szól is, bizonyosan nem dicséri a szegények­nek gondját viselő Istent. Immár odaérkezett, hogy a pusztulásnál jobban bántotta gyámoltalan anyjának föl­dig görnyedése, és az alázatosság, amiből még a hajszála sem látszott. Tudta, hogy nemigen lehet innen megtérí­teni, de meg nem állotta, hogy vissza­menőben oda ne vesse:

  Bezzeg sok haszna vala belőle!

Alig botlott egyen-kettőt, új futama jött a viharnak. És egy borzasztó pillanatban az űrvilágon keresztül út nyí­lott az égi fényességből, vakítóan lecsapódott a földig, s Száraz Boda Izsákné jaj nélkül és kiengesztelve arcájára dőlt ez isteni csókra.

És olyan szag terjengett utána, mintha erős lélek égett volna el a légben...

A legény egy pillanatig megdermedve ölelte a földet, aztán megtámogatta magát két kezével, felkelt, támo­lyogni kezdett az anyja felé, s torkán akadoztak a sza­vak:

  Hol van, anyám, él-e még?

Nem felelt senki. Nem is imádkozott senki. De a halál az eredményen ülve teregette gondosan a szárnyát.

Boda Ferus a vak földre lehajlott, tapogatni kezdett maga körül, de szörnyű hideg volt minden körülötte, mint a horpadt síron megrekedt tél hava.

És embernek a nyugodalma mindenütt s panaszos hang sehol, hogy egyebet nem lehetett vélni, mint hogy az élet magát megadta örökre már.

A Boda Izsákné öreg teste leköszönt, s hajdani hét magzatnak ez a trónusa rozogán s színt váltva feküdt, mint körülötte az áldás.


Kezit rátette Boda Ferus, a hideg végigfutott rajta, ér­telme homályba hullt. Mikor magához tért, csak a szívét s a fájdalmát érezte már, s akár egy leányka-gyermek, megcsendesedett a mogorva legény.

  Meghalt... Nem más halt meg, mint az édes­anyám...

Azután gondolkodás nélkül végigtapogatta a testet, a fejnél megállapodott, s ahogy odavitte a másik kezét is, útjába esett a szentkép, ami villámtól megégetve hason feküdt a fej mellett. Felemelte, de a szél csak megfuvin­totta, s már mint a hamu, apróra töredezve, visszahullott a földre. Eszébe jutott a kép ábrázolása: a világon tér­delő Isten, s mintha új halottal találkozott volna, olyan fájdalommal mondta a szegény, szomorú, árván maradt Boda Ferus:

  Se Isten, se ember...

Sokáig elgondolkozott: keserű sorsa immár bizonyos volt, árvasága végleges. Mi lesz?! Mi jön még a bún s bánaton kívül? Nem is készakarva, de hogy valakije mégis legyen, megnyugodott az Erőnek Lelkén újra.

  Az önmaga képét is elégette az Úr.

Bizony: igazságos az Úr!

2

Még csak gyengén virradt, amikor Boda Ferus tisztes ruházatát felöltötte. Lesz, ahogy lesz, hagyta rá aggodal­mait s elindult, hogy a jegyzőnek tudására hozza a csa­pást s gondjait.

  Ébredjen az úr!   zörgetett az ajtón.

Belül felszuszogott rá valaki, az ágy is megroppant.

A legény a kalapját levette.

Összegyűrött ábrázattal s csak ahogy kelt: még nem erősen működő ésszel, magából meleget sugározva s sző­rös mellét villogtatva, az ajtóhoz csoszogott a jegyző, s fejét kidugta rajta.

  No, mi baj van ilyen jókor?   kérdezte hunyorgó szemekkel.

  Anyám meghala   mondta egyszerűen a legény.

  Csak nem?!

  Vagy igen, biza.

  Sosztán?

  Hát pénz nincs a háznál, egy pengő nem sok, annyi sem, s el kéne temetni.

  Hm!   sóhajtott a jegyző kénytelenül.


  Koporsó kéne, szemfedő kéne, gyertya is kéne, pa­pot, kántort fizetni, a sírt szorultságból magam is meg­ásnám.

A jegyző megvakargatta a füle tövit.

  Majtég kitalálok valamit   mondta végül.

S elválottak hidegen.

Árva Boda Ferus egyre fehéredő színében haza men­degélt, s emésztő fájdalommal állott meg az ágy mellett, miben az anyja feküdt: feje lábtól téve, nyilván jeléül, hogy ellenkező irányt vett élete útja. Az ágy is temérdek szolgálat után erőtlen, hogy meg sem is bírná, aki most benne fekszik, ha lélek is volna abban.

Halott anyját gonddal bétakargatta árva Boda Ferus, hogy utolsó napján is ne érje a hideg. Megrendült a jó­ságtól, úgy szeretett volna sok szépet és illendőt tenni, lábát megsimogatta, feje alját elegyengette, ráncokat ki­simított, keszkenőjével körös-körül a port letörülte, ó, csakhogy vissza tudná adni bár egy cseppet azt az áldott gondozást, amiben nevekedett!

Odaborult, s nem állta meg, hogy ne szóljon:

  Ne búsujjon, eltemetjük szépen...

Egy olvasót, minek a szemei javarészben már lefosz­lottak, a halott feje fölé akasztott. Fűttő­ben a szenet ki­húzta, s nehány szál rozmaringot tett rá, hogy a neves nap s az áldott halott tiszteletire olyan illat legyen, mint az asszonyi lélekben.

Aztán hátrament a kertbe, egy fiatal cserefát a vállára vett, a favágó csutakhoz vitte, arra szépen ráfektette, s faragni kezdte.

A kapu előtt egy vénember haladt el, meglassított, s beszólt a lécek között:

  Mi lesz abból, hé?

Árva Boda Ferus méltósággal felelte:

  Kereszt kéne...

A vénember meghökkent:

  Kinek, te?

  Biza édesanyámnak   mondta a legény, és csapás közben egy pillanatra megállította a fejszét, mert a szeme előtt mélysötét gyászba borult valamiért a világ.

Délfelé megkémlelték a holtat. Elhozták a koporsót is. Megjött a nyújtogató is.

Mindenki körülvizsgálta Boda Izsáknét, s egyformán azt mondta egyik is, másik is, hogy: megholt.

  Olyan igaz, mint a nap, hogy megholt.

Hanem az egész házban nem akadt egy krajcár, mit a halott szemére tegyenek. Végre egy találékony székely azt javasolta, hogy kenyérből kerekítsenek kettőt, s te­gyék azt reá. Kerekítettek s reátették.

Aztán, ahogy jöttek, el is mentek.

Árva Boda Ferus délebédre tótrépát ásott a földből, s a keresztfáján ülve azt ellegette.

Egyébként a nap is bujkálni kezdett, mint az erdő kö­zött hengerített tüzes kerék. A felhők szem­látomást füs­tölögtek és olvadtak a hátán, s a Boda Ferus lábainál egyenként megkunko­rodott a forgács. A faragószerszám pedig forró lett közötte, mint a szegény ember szíve a bajban.

Nemsokára egymásba rótta már a kereszt fáit. Közben megsértett kezéből rácsorgott a vére is, s csak alig tudta rávenni magát, hogy ezt lefaragja.

  A szívemből eredett, érzem.

Aztán mégis lefaragta, nekibútt s belévéste az erős szavakat:

Itt nyugszik Száraz Boda Izsákné.
A villám ütte meg
Szent István napjára virjadólag.
Nyugugyék békével. Ámen.
Irta s faragta árva fia Ferus.


Kicsivel azután, ahogy kivéste az utolsót, vén Csókás künn az úton verte a dobot, papirost sem vett elé, csak bétanulásból szavalta, mintha prédikálna:

  Közhírré adatik, hogy Száraz Boda Izsáknénak a háza, bennvalóstul, még a holnapi napon, a kösségháza nagytermében, a falu kezéből árverésre kerül.

Szegény Boda Ferusnak csak ütést kapott a szíve, s megtántorodott.

  Mit hallék! Mit hallék! Ó, ki az égben vagy!

Feldúlt arcával hamar eldobogott le az úton.

A jegyző szűzdohányt vágott, mikor a legény megin­dultan, de ünnepélyesen elejébe állott.

  Ezt a kitalálást nem helyeslem   mondta egyenesen.

  Márpedig eladjuk.

Boda Ferus szembeszállott:


  Márpedig, ha élek, nem adjuk!

  Hát akkor fizesd ki magad a drága koporsót, papot, kántort s egyéb nyavalyát.

  Ha nincs, honnét?

  Ez a, látod-é! Ezért árverezzük el a házat. Mert a barátok ki nem jőnek a városból, hogy eltemessék, a magos égből sem szotyognak a forintok még ezideig.

  Én minden költséget ledolgozok a falunak, egy esz­tendeig is napszámba járok, ha kell.

  Ma élünk s holnap nem. Amit markolunk, az az igaz s egyéb nem.

A legénynek könny szökött a szemébe.

  Úgy, hát mégsem gondolja meg a dolgot?!

  Így van s nem másképp.

Boda Ferus nyelt egy keserűt, arra megfordult, s men­tiből, hogy tikkadott meg majdnem a tóduló vértől, visszamondta:

  Osztán lássa!

A madár egész háztájostól sírva fakad, ha pusztulásra ítélik a fészkét. De megmaradt kedvével másikat épít, mert az ereje neki a pénze, s mert az Isten lába alá ké­szíti az anyagot.

Hanem az ember? Annak lázadóbb a vére, keservében hirtelen megfut az esze, s legfőképpen: a példaképet szí­véből veszi. Más is így, de mértéken jóval túl a székely.

Árva Boda Ferus is maga elé tette a szívét, hogy iga­zodjék utána.

Járt az idő, mint egy örök életű bolyongó, aki menti­ben hol tarolja, hol ülteti a virágot. Most nagy kedvvel tarolta errefelé.

Gyötrelmek közé esve, szembe a nyújtópaddal, a kü­szöbön ült a legény, és a fejét meghajtotta önmaga előtt. Talán könnyei is megeredtek volna, ha még előbb véré­nek a tüzén el nem gőzölögnek. Szeme égett, szája ke­mény vonásban összeforrt.

És miként a madárnak: neki is ereje lett a pénze.

És szörnyű nagy dolog történt.

Mert ezen a csendes estén ráesett egy szikra a világ szívére.

Csillagok jövésekor áldott szellemek kezdettek lebegni a föld felett, és igazságot hirdettek:

  Fényes trónusra emeljük, aki szenved, és jót cselek­szik!


Gonoszak is támadtak a sötétben, s nagy kövekkel ha­jigálni kezdték a jókat, s a lábaikat szépen el is törték, hogy mint a sánta kutyák, úgy menekültek a falun ke­resztül.

Boda Ferus a fejéhez kapott:

  Valaki gyötör engemet szörnyen, vagy a világ meg­zajdult.

Felállt, nem látott senkit, talpát a föld megsütette, fe­jét forró levegő lehelte, ujjasát lerázta magáról, s könnyes szemekkel, feje fölé emelt karokkal ijesztően fel­kacagott:

  A ház! A ház!

Körülfordult, s kihirdette a csendbe:

  Ne félj, világ! az enyim a ház örökre!

S ítélt a maga elevenjei és holtjai felett.

A ház melletti kicsi kertben, négy bokor tüzesliliom között, két ölet hosszában s egy ölet szélességben lemért a földre. A temetési négy szál gyertyát meggyújtotta, jel­nek odaszúrta, kalapját a liliomok közi bévetette, s a földet ásni kezdte.

Szél se lebbent.

Csak az éjszaka virrasztott gondosan: mérhetetlen fe­kete szemét szelíden a legényre emelte, ki az erőtől s a fájdalomtól kigyúlva ásta a sírt, nem is a sírt, hanem templomot épített le a földbe az édesanyjának.

A négy gyertya lobogott, fényét pillangók mohón kö­rülszállták, s néha nagy elszánással belé­repültek, mintha e rezgő világosságot megenni akarták volna.

Ünnepélyes mozdulásokkal ásott a legény. Árnyéka hosszan nyúlt a kerten, s ahogy hajladozott, tisztára úgy látszott, hogy kaszálja a virágokat.

Az idő pedig járt, akár az örökös vándor, ki már azt sem panaszolja, hogy súlyos gondolatot viszen a hátán. Boda Ferus már derékig ásta magát. Majd csak a feje látszott. Akkor aztán kijött, bement a házba, s verejté­kesen és kigyúlva megállott a ravatal előtt.

Künt csend és holdvilág. Bent csend, gyertyavilág, egy halott és annak a fia. Egyszerű, ösztönszerű, kegyeletes és megdöbbentő volt minden.

Erős fejét anyjára ejtette a legény, háláját és világi gondjait melléje fektette, aztán a koporsót leszegezte.


Kínjában elvigyorodott:

  Ezermester a te fiad, anyám! Egy személyben: ács, sírásó szegénylegény, pap és kántor, temetésen sokada­lom, elsirató, búcsúztató, édesgyermek és minden, egye­dül minden.

A koporsót vállra vette, a megásott sírhoz vitte, ab­ban elhelyezte.

  Vajon látlak-é többet?!   remegte fehéren a búcsú­szót.

Végül a keresztet is felütötte.

Akkor, a csillagokban feredő háznak köszönve, meg­ingatta fejét:

  Most téged is eltemetlek!

Ölét telerakta forgáccsal, a ház négy sarkán elszórta, a gyertyákat égve odadobta, és egyszerre négy helyen tüzet lehelt a föld.

A tűz gyönyörétől megrándult a teste, kacagva hado­nászott, és kiáltotta rekedten:

  Ki ad többet érte?!

Mintha szép piros ruha lenne, úgy húzta magára a ház a lángot, és recsegett, akárcsak a halálba táncolná magát.

Boda Ferus kiállott az út közepére, ruháit szaggatta magáról, és árverezett torkaszakadtából:

  Tüzet vegyenek!!! Először!... Másodszor!...

Harmadikra félreverték a harangot, s a falu népe kár­tyákkal és fejszékkel ijedten tódult a ház felé.

Boda Ferus a bicskáját marokra fogta, és eltorzult arc­cal az emberek elé ugrott:

  Akinek istene van, ide ne! Mert megölöm helyben, aki oltani meri!

Egyszerre megtorpant a nép, de a következő pillanat­ban egy hatalmas hang kiszakadt a tömeg közül:

  Fogjátok le, mert elég a falu!

A lányok sírva és kitárt karokkal közrefogták:

  Ferus! Ferus! Minket szeretsz, s nem bántasz, ugyé?

Boda Ferus elvetette a bicskát:

  Szeretlek, jertek ide!

A férfiak oltani kezdték a házat.

A leányok sírtak keservesen:

  Ó be szép legény voltál! Hogy adá az Isten, hogy megháborodtál?! Ó, be szép legény voltál!

Boda Ferus két leányt remegve átölelt, s még mindig lobogó hajjal árverezett:

  Ki veszi meg a tüzet?! Nézzétek, be szép!

Hirtelen zokogni kezdett.

  El sem adom különben. Senkinek soha, soha a tü­zet!




следующая страница >>