refik.in.ua   1 ... 4 5 6 7

18. MEGSZÜLETIK PÁRTOS


- Elpusztult Meglásd, megszületett Pártos! - kiáltotta a megyei első titkár, a romokra felkapaszkodva.

Kezében mikrofont tartott, amit az ifjúsági vezetőtől kapott, s aminek hosszú és igencsak dialektikus története volt.

Az egész a rendőrrel kezdődött. Megígérték neki, hogy a pártház tetejéről távcsövön keresztül felügyelheti a forradalom ellenségeit. No de hogy a mozgalmi ötlet menet közben párt­faluvá erősödött, gukkerével a rendőr mindössze a búzafölde­ket szemlélhette, illetve a kopár földet, ugyanis a kommunista búza az agyagos talajban gyökeret nem eresztett. Megmondta azt Pece Bandi még vetés előtt, de letorkollták, megbélye­gezték, az első lett, akinek az ablaka elé tükröt szereltek, hogy azon keresztül figyelje őt a pártház tetejét el nem hagyó éber rendőr.

- A Párt előtt nincs titkunk! - ez volt a jelszó. Melyet a megyei instruktortól hallott Bódog és nagyon megjegyzett.

Ám a rendőr nemcsak a párt szeme akart lenni, hanem a füle is egyben, úgyhogy felszerelték a mikrofonokat, vagyis a tetőről a fal mellett leengedték. És hogy azokat bármikor használni lehessen, kiemelték az ablaktáblákat a helyükről. Víz nem lévén a faluban legalább az ablakpucolás kérdése megol­dó­dott, meleget pedig az elhullt állatok úgysem tudtak szol­gáltatni a földszintről, ahogy tervezték, s az a néhány fokos csökkenés már nem számított. Fagyott bent úgyis. Buzdító szövegét tehát a megyei első titkár egy pótmikrofonba mond­hatta, melyet az ifjúsági vezető, civilben gáz- és vízszerelő állandó jelleggel a farzsebében hordott.

Meglásd romjain álltak. Ahogyan a falak által felvert por szállta meg testüket, úgy ereszkedett rá nyugtalan lelkükre a kommunista öröm. Hiszen győztek. Megmondta a megyei első titkár is, hogy „felépült Pártos”.

Pártosnak nevezték el ugyanis az egykori Meglásdot. Éppen azért, mert annyira összenőttek, egyek voltak a párttal. A felavatás előtti nap még Bolond Ferkó is megkapta a piros könyvecskéjét, ugyanis személyazonossági helyett újabban pártkönyvet osztogattak. Soha olyan boldog, mint az első titkár szavainak hallatán, Bódog nem volt. Sejtette, hogy a helyes úton halad, ám ezúttal maga a megyei első titkár elvtárs erősítette meg hitében.


Rúgást érzett a mellén, mintha megint a Riska patája illetné mellét. Hogyan lehet? - gondolta, hiszen a Riskát már kitömték.

Ám ők maguk bizonyították be, hogy nincs lehetetlen, megtörténhet tehát, hogy az, amit a mellén érzett, újabb kommunista csoda.

Pedig nem csoda volt az, se nem pata, hanem a mellére zuhant egy betondarab.

Azt érezte Bódog, hogy az örömtől menten elájul. Ezért, hogy a rövid eltűntével zavart ne keltsen, hátraszólt Melindá­nak:

- A búzát, Melinda!

Vagyis hogy adja át maga a meglásdi azaz pártosi kom­munista búzát az elvtársaknak, az Anti lányára, ki mellettük ugyancsak ájultan hevert, ne várjon.

- Büszkék vagyunk rád, Bódog elvtárs - kiáltotta a mikrofonba az első titkár. Miközben szabadon maradt kezével felemelte a Bódog karját. Erős volt az első titkár. Súlyemelő világbajnokságot nyert Teheránban, ezért, ha fél karját Bódog­nak felemelte, szakította vele egész felső testét. S ahogy szabadon maradt teste után a rom, valami vöröset fedezett fel rajta Felszegi Jóska. A Bódog pártkönyvecskéje volt, nem tudta eldönteni Jóska, hogy a Bódog blúzából hullott-e ki vagy a hozzájuk leköltözött tizedik emeletről származik, ahol korábban a pártbizottság székelt.

- Mit csinálsz, Jóska? - kérdezte Bódog, meg lévén győ­ződ­ve arról, hogy a pumpát szereli le, kommunista módra bélelt forradalmi ingéről. Felszegi Jóska kissé oldalra billentett fejjel nézett rá, mint akit rajtakaptak. S minthogy zavarán nem sikerült úrrá lenni, feltette Bódognak kedvenc kérdését:

- Részt vehet-e a közgyűlés munkálatain az a párttag, aki nem mutatja fel tagsági könyvecskéjét?

- Megvan! - kiáltott ekkor fel örömittasan Melinda.

Majd felmutatta a térdzoknit, amit a romok közül éppen kiszedett. A Bódog fülébe pedig ezt súgta:

- A térdzokni megvan, viszont a búzakoszorút magával vitte Anti, aki elszaladt vízért az ájult lányának. Tud egy nedves árkot a megleszi határban. Most mit csináljunk?


Azt hitte Bódog, hogy menten elájul. Egyrészt azért, mert az öröm feszítette a mellét attól, amit a megyei első titkártól hallott, másrészt meg a beton is ráhullott. Most meg Anti!...

- Letapossa a búzát! - sziszegte, kiáltás helyett, hogy ne hallják a vendégek.

Érzékeny füle volt viszont a rendőrnek. Mihelyt meg­hallotta, rendelkezett, vagyis sípja segítségével utasította a sintért, aki az állatok elhullta után csősz lett, a meglásdi kom­munista búza vigyázója, hogy eredjen az Anti nyomába.

Csámcsogás kíméletlen zaja ütötte meg ekkor a fülét Bódognak. Aki már legalább egy hónapja nem evett rendesen. Aminek oka nem az időhiány volt, mint kezdetben, amikor egy percet sem vettek volna el Melindával abból, amit az Elvtárs szavainak szántak; még csak nem is a pártház felavatásának izgalma okozott étvágytalanságot, hanem a forradalmár falu élelmiszerellátása akadozott olyannyira, hogy még neki, a pártinstruktornak is csak kenyérhéj jutott.

Hátranézett, s hát nem Pece Bandit látja, amint éppen egy szalonnavéget majszol? Még morog is a bőrnek. Amikor pedig a távolba nézett, hogy a Bandi pofáját ne lássa, mit fedez fel, körmenetet vezet a pap a romokon ...

- Leváltom! - Bódog maga sem tudta, melyikükre érti. Pece Bandit nehezen lehetett volna, mert nem volt ahonnan leváltania, Anti meg a pap az avatás pillanatától megszűnt tagja lenni az önmagát feloszlatott akcióbrigádnak.

- Hívd Vörös Bertát - mondta, megint csak Felszegi Jóskának, mivel Pece Bandiban még annyira sem bízott meg. Vörös Bertát azért hívatta, hogy az intézkedjen, vagyis ő, aki kitalálta, vagy a szerelő, aki beállította, igazítson a pumpán. Túl megnyílt a szája vagy mi, minek lövell annyira a festék! Észre sem vette, hogy a vére folyik. Melinda megvárta, amíg Bódog kiadja a megfelelő intézkedéseket, majd folytatta a suttogó monológot:

- Úgyse pártosi búza az, amit odaadtunk volna, ha Anti el nem viszi. Nem lehetne, csakis a morál fenntartása érdekében, valami mást nyújtani át, de azonnal? A kaktuszt például a pártbizottság irodájából itt éreztem az imént a talpam alatt. Szúrós az is, nem tűnik fel...


Válaszolni Bódog nemcsak azért nem tudott, mert kép­telen volt eldönteni, meddig is mehetnek el forradalmi hamisí­tásban, hanem mert olyan erővel szólalt meg Riska újból, hogy másra figyelni aligha lehetett. Oka ennek megint csak a szerelő volt, azaz hogy túl jót akart. Ám ahelyett, hogy felerősítette volna az első titkár hangját, bekapcsolta a magnót, vagyis a Riska bőgését.

„A kősó!”, gondolta Bódog. Eszébe jutott, hogy azért bő­gött szerencsétlen pára, mert ő a kősót, amit a Riska békében nyalogathatott volna, elfelejtette behelyezni a jászol sarkába. Nem folytatta annak taglalását, mi módon indította el feledé­kenysége azt az eseménysort, mely a falu forradalmár átalakí­tásához, vagyis Pártoshoz vezetett, ugyanis megérkezett Vörös Berta.

- Instruktor elvtárs! - kiáltott az fel, amikor Bódogot meg­látta. Illetve nem is látta már egy idő után, szemébe ugyanis könny szökött.

- Tedd fel a Táviratot, Berta! - rendelkezett a megszólí­tott. Lelkes hangú szöveget rögtönzött, úgy tűnt neki; vagyis hogy csupán Vörös Bertában bízott már meg, ugyanis elhaló hangon az ő fülébe mondta:

„ünnepi távirat valamint kommunista sürgöny az elvtársnak megláttuk pártos”

Ezek voltak utolsó szavai.

Meghallva őket, a megyei első titkár beleszőtte beszé­débe:

- Megláttuk, mire képes a szó, ha pártos. Elvtársaim, nem­csak egy nevet, hanem egy új falut is kaptatok fáradozá­sotoknak köszönhetően! Kishitűen ne a lábatok előtti romokra figyeljetek, hiszen az Meglásd! Reménységetek megváltozott horizontotokba vessétek! Miként az Elvtárs szavai a lelkünkben léteznek, úgy Pártost is magatokban kell felépítenetek! Bódog elvtársat pedig - emelte magához a világbajnok első titkár a pehelysúlyú holtat - Bódog elvtársat magunkkal visszük, hadd hirdesse megyei szinten az Elvtárs gondolatainak igazát!


Vége


A szerző névjegye:

Gergely Tamás Brassóban született, 1952. augusztus 19-én. Középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte, a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar-francia szakos tanári diplomát (1975). Mint egyetemi hallgató részt vett a Stúdió 51 színi mozgalmában; tanári pályára lépve, előbb Ta­másváralján, majd Halmiban tanított, 1979-től az Ifjúmunkás művelődési rovatának és irodalmi mellékletének szerkesztője. 1987-ben elhagyta Romániát és Svédországban telepedett le, ahol könyvtáros. A Ceauşescu-diktatúra bukása után felvette a kapcsolatot szülőföldjével, újra bekapcsolódott az erdélyi irodalmi és művészeti életbe. Újra publikál romániai magyar nyelvű lapokban (Brassói Lapok, Látó, Szabadság, Romániai Magyar Szó, stb.). A stockholmi Egyetemes Magyar Képző­művészeti Egyesület (EMKES) munkáját is figyelemmel kíséri, ezen egyesület elsősorban az erdélyi és az Erdélyből elszár­mazott képzőművészek kiállításait támogatja. * Első írása az Utunkban jelent meg (1978), itt s a Korunk, Igaz Szó, Ifjú­munkás hasábjain szerepelt, közben az Igazság és Szatmári Hírlap azóta megszűnt ifjúsági oldalain (Fellegvár, Jelen) közölt. Mívesen szerkesztett és logikailag megfejthető groteszk novelláiban a beat-nemzedék elidegenedettségét és csalódott­ságát fejezi ki, ötletessége mögött mély emberséggel s a dolgok művészi érzékelésével. Úttörő feladatokat vállal az internetes irodalom megteremtését célzó kezdeményekben: Café Kék Cenk, Café Stockholm-Torontó, Káfé, majd Káfé Főnix címen irodalmi-fotóművészeti portált szerkeszt, néhány éve Cseke Gáborral közösen. * Kötetei: Módosítás (novellák, törté­ne­tek, Forrás-kötet, 1981); Latorcza kontinens: a döbbenet egypercesei. Marosvásárhely : Mentor, 1998. 88 p.; Torokcsa­var: regény. Ill. Maurits Ferenc. Csíkszereda : Bookart, 2010. 238 p. Bódog c. szatirikus kisregénye folytatásokban jelent meg április 23-augusztus 1 között a Romániai Magyar Szó 2005-ös évfolyamának Színkép mellékletében, majd a lap meg­szűnése miatt a 16. fejezettől már nem jelent meg. Teljes terjedelmében itt érhető el először.




<< предыдущая страница