refik.in.ua 1 2 3 ... 6 7

3. MEGNYÍLIK MELINDA


Miként az egy igazi párttaghoz illik, önmagát Bódog ez­úttal is a háttérbe szorította. Úgy vetette oda Antinak hetykén, köszönés helyett:

- Mit szólsz?

Hogy sógora a válasszal késlekedett, Bódog a lelkesedés irányát egyengetve megtoldotta kérdését egy mankóval, hogy legyen mire támaszkodnia a mozgalmi szempontból renyhének:

- Felbecsülhetetlen forradalmi kincs!

A forradalomtól aztán Anti is észbe kapott, s odaadását kinyilvánította a következőképpen:

- Nagy fej az Öreg!

Bárcsak ne tette volna! Ne így! Róla, mármint Bódogról akármi elmarasztalót mondhatott volna, s megbocsátja neki, ha Melindáról, egye fene, a meglásdi párttitkárról idétlenkedik valami oda nem illőt, hanem hogy az Elvtársról nyilatkozik ezen a parlagi, hazafiatlan hangon... Úgy érezte Bódog, az áram sújtja. Kivárt, hogy csillapodjon felháborodása, s ne nyomja el forradalmi lelkesedését, miközben arra gondolt, hogy jobb, ha a nevelés eszközéhez nyúl. Előhozakodott hát örömével, mely egész úton hevületben tartotta - márpedig megvan a Felszegtől a kultúrházig az út vagy tíz kilométer...

- Képzeld, a táskarádiót akár ki is kapcsolhattuk volna, az Elvtárs Beszédétől visszhangzott egész Meglásd!

Az örömtől megittasult Melinda emígyen toldotta meg a felhőtlen optimizmust árasztó kijelentést:

- Apósom egész éjjel nem aludt, csakhogy el ne szalassza a mai Beszédet!

Bódogot a melegség elöntötte újra. „Nem esik messze az alma a fájától!”, gondolta, s eszébe jutott erről fia. Nahát, azt még el kell újságolnia!

- Hanem a fiam! Másodikos pionír, megyek be a lakásba, hát nem jegyzetel?!

- Aztán te hol voltál, hogy be kellett menned? - szólalt meg Anti, kihasználva sógora elérzékenyülését. - Csak nem a szomszédasszony ablaka alatt ácsorogtál?

Már megint „bárcsak”!

Előbb félrenézett Bódog, hadd türtőztesse azalatt magát, majd le az ingére, ingén is a foltra, mely a Riska tehén által ejtett vérző sebből származott, miközben megpróbálta értel­mez­ni az Anti célzását:


„Azt akarja mondani, hogy nem hallgatom a Beszédet.” Áspiskígyóként támadt a gyanú vérző mellének. Hogy ő, aki a későesti találkozót kiötölte, éppen ő ne hallgatná... Ez már úgy esett neki rosszul, hogy nevelő szándék ide, forradalmi mér­séklet oda, azon nyomban számonkérte sógorán:

- Fel sem hívtál! Pedig telefonotok van!

Sértésnek elég súlyos ez is, ő még megtoldotta egy durvasággal: - Nem ismerted fel a Beszéd Jelentőségét?!

Eltöprengett azon, nem volt-e túlzás, amit mondott; fia ébresztette fel felfokozott idegállapotából:

- Nagy „J”-vel, Apu?

Mármint hogy az Elvtárs Beszédének nagy „J” Jelentősé­gét?

A kérdés lényegére még ráocsúdott, de hogy fia mit csinál, felesége árulta el:

- Nézd csak, Bódog elvtárs, a fiad jegyzőkönyvet vezet!

- Nagy örömünk nekünk ez a gyerek - szólalt meg ekkor Bódog, aki újra a kiegyensúlyozott párttag volt, mint amilyen­nek az alapszervezet tagjai megismerték.

Hiszen igaz, hogy ez nem a szabályzat szerinti pártgyűlés, vagyis a szervezeti szabályzat nem követeli meg a jegyzőkönyv felvételét, mégis kitűnő alkalom az éberség fejlesztésére, külö­nösen egy zsenge tudat esetében!

Megnyugodva nem is haragudott már Antira annak elvtelen megjegyzése miatt. Melinda segítette ki, hogy az a továbbiakban ne legyen téma:

- Hagyjuk ezt, harcostársak, törődjünk a köz érdekével!

Erre szólított fel, majd a hármas plénum előtt is előadta, mint korábban a családi pártsejtben, hogy nem szabad ki­hunyni hagyni a rendkívüli fontosságú beszéd által a kommu­nista tudatokban gyújtott lángot, ezért valamit tenniük kell - forradalmi meggyőződésük szerint. Bánta már, hogy csak ennyien gyűltek össze, legalább apját, meg a legtisztább hitűe­ket mozgósíthatták volna... Nem is annyira a maga lángját, mint Bódog lobogását sajnálta, hogy az kárba vész.

Mialatt Bódog emígy gondolt vörös foltjára a szíve alatt: „Lobog bennem a kommunista öntudat, és fel sem ismerik”. Melindára is megorrintott annak kezdeti értetlenkedése miatt, igazán csalódottnak azonban Anti sógora miatt érezte magát, hiszen tapasztalta rajta a földhöz, vagyis az istállóhoz ragadt­ságot.


Hogy csalódottsága elhagyta kissé, meghallotta a forra­dalmi éjben a kultúrház felé szálló tehénbőgést, Riska elnyúj­tott panaszos hangját.

Nem adott neki sót, s az oktalan állat fellármázza a falut, miközben hangja elvegyül az Elvtárséval! Nemcsak hogy meg­újult erővel buggyant ki ettől lapockája alól a vér, hanem füle töve is elvörösödött.

„Szégyen és gyalázat! És velem történik meg, szándékom ellenére, mégis a hibámból. Belebőg tehenem a Szövegbe, miáltal meggyalázom a Beszédet, vagyis az Elvtárs Gondo­latát!”

Főtt saját levében, mint a rák. Dermedtségében még fel­állni sem mert, attól félt, elvágódik. Erejét vette az is, hogy míg az ő gondolatai vakvágányon rostokoltak, addig Melinda egyre előbbre haladt a még meg nem nevezett forradalmi ki­csúcsosodás ecsetelésében:

- Mutassuk meg, hogy eltökéltségben felnőttünk a Beszéd Alapeszméjéhez!

Magában forrón helyeselt elvtársnő feleségének, miközben arra gondolt, hogy elküldi fiát, adjon sót Riska tehenüknek. Hátha nem késő, elhallgat, vagyis kiköszörülték a csorbát. Viszont azonnal hátraarcot is parancsolt gondolatának. Hiszen tönkretehetik egyetlen elhamarkodott lépéssel azt, amit fiuk forradalmi tudatának fejlesztése terén eladdig elértek. Más szóval nem lehet az Elvtárs Eszméivel az istállóba küldeni az önkéntes jegyzőkönyvvezetőt! „Ha táviratot lehetne küldeni a Riskának!”

Mintha a tehén rúgná meg újból! A forradalmi ötlet egész lényébe dobbant bele! Homlokára csapott, mozdulatát viszont módosítva tenyerével a szíve alatti vérvörös folt közepét célozta meg, sugárzó arccal pedig ennyit mondott: - Küldjünk táviratot az Elvtársnak!

Anti ezúttal résen volt. Annyira akarta, hogy végre a Beszéd téziseinek szellemében legyen éber, hogy azonnal rávágta:

- Forradalmi Ötlet! - Kiáltását pedig megtoldotta egy dicsé­rettel: - Hiába, forradalmiságban mindig is előttem jártál!

Melinda ezalatt úgy gondolta, hogy a rendkívüli teljesít­mény megérlelte a pillanatot a színvallásra. Megnyílt lelke, mely kommunista öntudatát rejtette:


- Megvallom előttetek nyíltan, mert a nyíltság erősíti sorainkat, hogy magam is erre a következtetésre jutottam. Gondolkozhatunk mi esetleg strukturáltan - a szót a megyei párt­szemináriumon hallotta -, forradalmi lelkesedés dolgában viszont nem vehetjük fel Bódoggal a versenyt!

Ezt mondta, és nem bánta meg. Meggyőződése régóta gyűlt benne, ezért most, amikor a kinyilatkozások ideje elérke­zett, bátran megvallotta.


4. KACÉRKODÁS A POSTAMESTERNŐVEL


Az ad hoc pártgyűlés részvevői kezet fogtak afölött érzett örömük­ben, hogy a beszéd „Eszméjéhez” felemelkedő ötletet eszeltek ki, majd felosztották egymást közt a teendőket. Anti a párttitkár mozgósítását vállalta, Melinda a dolgozó nők meg­lásdi bizottságáét, Bódogra maradt a postamester. Mert, ugye, a forradalmi távirat esetében is fontos, hogy útjára bocsássák. Szükség lett volna egy negyedik bizalmira is, aki a boltosnál érje el, hogy éjjel is nyitva tartson, hadd legyen mindenki számára elérhető az Elvtárs beszédét tartalmazó brosúra, de a kényes feladatot a Győző gyerekre mégsem bízhatták. Felté­telezésük szerint ugyanis a boltos ideológiailag nem fejlődött még oda, hogy egy gyerek szavára, legyen az bármennyire kommunista is, a boltot kinyissa.

Mégis ő, vagyis az öntudatos Győző oldotta meg a pártos dilemmát, a rá jellemző módon, vagyis rigmusban:

„Minek a polcokon sárguló Brosula,
Mikor a Beszédet mindenki hallotta?”


„Lám, a ‘rö’ betűt még ki se tudja ejteni - gondolta a büszke apa -, de forradalmi tisztánlátásban bennünket máris fölülmúl!”

Csak gondolta, s nem mondta ki a dicséretet, nehogy el­sarlózza fia mozgalmi öntudatát, azt viszont újfent elhatározta, hogy a párttitkár figyelmébe ajánlja a fejlődő palántát. Pedig akár ki is mondhatta volna, mert a fiú hol volt már akkor... Seb­té­ben verbuvált gyerekcsapat élén járta a falut, a kultúr­házból kölcsönbe vett pionírdobon verve ki az ütemet:


„Haza Sólymai vagyunk,
Táviratot akarunk!”


A rigmus ütemére, valamint a kommunista elégtétel boldogító ízével a szájában kopogott be Bódog a postamester ajtaján. Alig kocogtatta meg az üveget helyettesítő deszkát, nyílt az, mintha magától. Mégsem magától nyílt ki, a posta­mes­ternő tárta ki. A meglepően gyors bebocsáttatástól talán?..., kezdetben azt sem tudta Bódog, mire figyeljen? A sejtelmes mosolyra-e Vörös Berta arcán, vagy az űrlapra, melyet a lélekben mindig szolgálatot teljesítő postamesternő a kezében tartott? Mikor a kettő egybeesett, vagyis a nő az űrlapot huncutkodva a saját arca elé tartotta, akkor értette meg Bódog, hogy az „Eszme” kedvező talajra talál ebben a hivatalban.

- Vártalak - szólalt meg Vörös Berta.

Szóra mozdulat következett, mellyel befele invitálta vendégét. A barátkozó mozdulattól kibomlott pongyolája, és pipacsvörös kartonruhája kikandikált a nyíláson. Bódog pillan­tása még annál is lennebb merészkedett, hadd lássa, mi van a postamesternő lábán.

- Ezt hordtad a választás napján is - fogott érzelmes hangú párbeszédbe a csatos cipő láttán.

- Hát a rigmusra, amit akkor mondtam, emlékszel-e? - kérdezte kacéran Vörös Berta.

Bódogban nem fért meg a csasztuska, kibökte azon nyomban:

„Szívünk legyen a Párté,
Mindenünk a hazáé!”


- Bár tudd meg - folytatta Bódog immár prózában -, sokat tépelődtem a választások után, hogy helyes volt-e szembe­állítani a Pártot a Hazával.

Berta nem tudta eldönteni, a forradalmi elmélet melyik munkásmozgalmi árnyalata bújik meg a férfi elégedetlensége mögött, ezért rejtélyesen csak ennyit ígért:

- Sebaj, fogalmazunk találóbb jelszót mi még!

Várt a férfi reakciójára, ám hogy az késett, megkockáz­tatta:

- Te mindig és mindenben igazi forradalmárnak bizonyul­tál!

Megérezte Bódog, hogy elérkezett az idő, amikor a tettek mezejére kell lépnie, megkérdezte hát:


- Feladjuk akkor a Táviratot?

Nagy adag pártos kíváncsiság is el volt rejtve a kérdés­ben, hadd lám, a nő megsejti-e, miről van szó, ám ezúttal sem csalatkozott:

- Ha nagy „Té”-vel gondolod, úgy éjjel-nappal nyitva áll a posta számodra! - Ezt mondta Vörös Berta, majd így folytatta: - Mindaddig, amíg - és itt a férfi ingére mutatott, pontosabban a Bódog foltokban terjeszkedő vérére, mely a Riska tehén patája által vágott sebből táplálkozott - amíg a forradalmi lobogás benned nem szűnik meg.

„Forradalmi lobogás?” Vörös Berta volt az első, aki egyből felismerte.

„Soha nem fogom ezt elfelejteni a postamesternőnek!”, fogadta meg Bódog.

Hiszen még Melinda is csak vérfoltot látott benne. Igaz, hogy azonnal elfogadta magyarázatát, sőt tovább is adta azt őszinte meggyőződés formájában „testvér-elvtársának”. Úgy­hogy amikor ők hárman, a kommunista sejt, vagyis Bódog, Anti meg Melinda elváltak egymástól, mindenik továbbvitt vala­mennyit a Bódog lobogásából. Kezet fogtak ugyanis, ahogyan azt a megyei pártbizottság lapjában látták, majd összeölel­keztek.

Azóta is egyre erősödve lobogása, a folt már a sérvéig hatolt.

„Részesítenem kell belőle az elvtársnőt is - gondolta Bódog -, aki méltán viseli a Vörös Berta nevet!”

Azzal megfogta a postamesternő kacsóját. Nem azt, amelyikben az űrlapot tartotta, hanem a másik jobbját, a szívé­hez közelebb állót, kivette belőle a lobogás dátumát meg­örökíteni kész postai pecsétet, végül a nyitott tenyeret saját mellére helyezve adta át neki forradalmi lángolását.

Hangos gyereksereg tépte fel ekkor az ajtót, a Berta gyerekei.

- Tudod, Bódog elvtársbácsi, megtanított Győző egy csodá­latos mozgalmi versre! - kiáltotta közülük az egyik.

- „ Haza Sólymai vagyunk, Táviratot akarunk!” - harsogta egy másik lelkes.

Jól ismert melegség öntötte el Bódog lapockáját, pedig a legöntudatosabb megnyilatkozás csak ezután érkezett a csecs­szopó részéről:


- Ha megnövök, én is ilyen szép verseket költök, hiszen Győző a példaképem!

Bármilyen jólesett fia sikere a kommunista apának, meg­győződése kijavíttatta vele a hibás rajongást:

- Tanuld meg, te sólyomfiók, hogy példaképed csakis az Elvtárs lehet, Győző fiamra esetleg hasonlíthatsz!

Bölcs gondolat! Vörös Berta megtapsolta, majd, ha nehe­zen, de mégis szétválasztva rajongó két tenyerét, azzal, melyet a Bódog forradalmi lobogása ért, a telefon felé mutatott:

- A vonal végén a párttitkár elvtárs...

Kihúzta magát Bódog, bár még kézbe sem vette a kagylót. Szabadon maradt kezével pedig olyan mozdulatot tett, mint aki pártkönyvecskéjét keresi a szíve fölötti kabátzsebben.

- Saját fülemmel hallottam most már, Bódog elvtárs, lelkesedésed, melyről különben Anti elvtárs is beszámolt - így kezdte a párttitkár a szöveget, úgy, ahogy a meglásdi szerve­zet gyűlésén szokta, vagyis megtisztelte a megfelelő ünne­pélyességgel a lángoló szívű kommunistát. - Tudd meg - folytatta - s ez üzenetem lényege, hogy a falu pártszervezete, melynek én titkára vagyok, s mely magába tömöríti - mint tudod - a megleszi traktorállomás párttagjait is, felkarolja a kezdeményezésed!

Hallotta Bódog vére lüktetését. Semmi akadálya hát a táv­iratnak! Sőt, egész Meglásd továbbá Meglesz nevében fogal­mazhatnak! Micsoda kiszélesedése ez a forradalmi indulatnak!

Végezetül a párttitkár a következőket mondta:

- Legyen Távirat nagy „Tö”-vel, magam is ezt vallom, legyen, csakhogy szervezett formában. Vagyis összehívunk egy táviratszövegező rendkívüli pártgyűlést.

Ennél nagyobb örömet és megelégedést, bár érte aznap éppen elég, Bódog még nem érzett. Igaz, hogy tulajdonképpen egy másik nap volt már, hajnal tehát, bár ennek nagyobb fon­tos­ságot nem tulajdonított. Mit számít az? Hiszen az Elvtárs történelmi jelentőségű beszéde az új időszámítás!

5. BÓDOG ÚJABB MEGVILÁGOSODÁSA



A táviratszövegező pártgyűlést éppen Bódog forradalmi ötletének kivitelezése végett hívták össze, első napirendi pontjánál mégis ő, vagyis pártkönyvecskéjének hiánya okozta a nehézséget. Melindával egész este talpon voltak, sőt azután is kommunista meggyőződésük szolgálatában állottak, így hát nem maradt idejük vörös könyvecskéjükért hazaszaladni.

- Éberségünkből nem engedhetünk! - kötötte mégis az ebet a karóhoz Felszegi Jóska, akinek kedvenc kérdése tagfel­vétellel kapcsolatosan éppen az idevágó 13-as számú volt:

„Részt vehet-e a közgyűlés munkálatain az a párttag, aki nem mutatja fel a tagsági könyvecskéjét?”

No de a párttitkár feltalálta magát. Bódogra meg Melin­dára, vagyis forradalmi lázban égő két elvtársára mutatva fel­kiáltott: - Tagsági könyvvel kell-e bizonyítania hovatartozását annak, akinek meggyőződése a szíve fölött lobog?

Nem volt egészen szabályos, amit a párttitkár tett, viszont a Bódog ingén szélesen bimbózott a vörös rózsa, s jutott néhány szirom abból a Melinda mellére is. Úgyhogy Felszegi Jóskának meg kellett hajolnia a virágzás előtt.

Ha könnyebbnek nem is, a folytatás még éberebbnek bizonyult. Éles eszével ugyanis az állatorvos az első minutában felismerte a szakadékot, mely a szándékot a gyakorlattól el­választja.

A „Távirat” „táv”-járól állította határozottan, hogy alkal­mat­lan, ugyanis ők éppen hogy közel érzik magukat az Elvtárs beszédéhez, márpedig a tervezett szöveget „neki magának”, vagyis az Elvtársnak küldik.

Ilyen komoly ellenvetésen egy ünnepi távirat meg is fene­kelhet, amennyiben szabad használni ezt a „hátsó” kifejezést a rendkívüli pártgyűléssel kapcsolatosan. Minthogy azonban a meglásdi pártszervezet nem valamit meggátolni, hanem létre­hozni jött össze, kínálkozott máris az áthidaló megoldás.

Ha nem megy az állatorvosnak, majd a sintér segíti meg alapon a higgadtságáról híres Nyúzó azt ajánlotta, hogy egé­szít­sék ki a távirat megjelölést egy pontosítással, melyben falujuk neve is szerepel, meg a párt is. Előnye ennek Nyúzó szerint több is lenne: - Egy, elvtársak - szónokolt a sintér -, hogy felhívjuk a figyelmet Meglásdra, kettő, példát statuálunk forradalmiságból, hááá-rom - rámutatunk, hogy a távirat a Pártnak megy. Három bőrt húzunk le tehát egyetlen táviratról!


- „Meglásd a Pártnak”? - vörösödött el a párttitkár. - Nyúzz már magadnak, sintér elvtárs!

Ekkor meg Dúc elvtárs, a pék bizonyította be, hogy a táv­irdászoknál szolgált. Azon lisztesen beköpte, hogy amennyiben a „sürgöny” szót használják a „távirat” helyett, „mindennemű félreértés elkerülendő”. Nem értetette ugyan, milyen a „minden nemű”, továbbá az „elkerülendő” is csak két részletben jött ki a száján, ám azt akarta, hogy hallják, megrendelte ő a párt elméleti lapját.

- Ennyi? - töprengett a párttitkár. - „Sürgöny”? Ilyen pu­cé­ron útjára bocsátanád? Hol van ebben a forradalmi lobo­gás?

- Világos, elvtársak - szólalt fel végre Melinda, talán nem mellékesen elv- meg hitestársa annak a Bódognak, akinek a „Forradalmi Ötletet” köszönhették. - Világos, hogy amennyiben a Beszéd szellemében kívánunk eljárni, és egyre távolabbra, mivel az új horizontokat nyit forradalmi lobogásunknak...

Érezte mindenki, hogy a pártgyűlésen új szellők fújnak, hogy történt valami szervezetük életében, mely megegyezik a „Beszéd” szellemével, vagyis egy új korszak kezdődik.

- Eme új horizontunkban - folytatta Melinda - átértéke­lődve, minden új értelmet s azzal együtt megnevezést kap. A régi és elavult „távirat” helyett nevezzük sürgönyünk „forradal­mi fogadalom”-nak!

Megtapsolták Melinda elvtársnőt. Majd meghányták-ve­tet­ték javaslatát, vagyis azt kiegészítve nevezték el lelkesedésük kommunista hordozóját végül a következőképpen:

ünnepi sürgöny-távirat Meglásd a párt
forradalmi fogadalom


Örömében, hogy a kátyúból kikászálódtak, Anti ennyit még hozzáadott:

- Nagy „Pé”-vel!

S mivel a tagság a „fő” forradalmi betűrímbe annyira bele­ragadt, hogy nem akarták sehogysem megérteni, mit mond, magyarázólag bekurjantotta:

- Nagy „Pé” a Párt!

Nosza, több sem kellett a gyűlésre nem a szabályzatnak megfelelően beengedett Győzőnek! Így kotnyeleskedett az igazi párttagok dolgába:


„Írjuk Meglásdot hibásan ‘zsé’-vel,
Minthogy a nagy Pártot kis ‘pé’-vel!”


A váratlanul született rigmusra ujjongva tapsoltak felsze­giek meg alszegiek, a sintér meg a traktoristák. Mindannyian érezték, hogy az indulatokat feledtető szünetre szükség van a nehéz napirendi pont előtt. Merthogy egészen az ünnepi távirat szövegéről sem feledkeztek meg.

S nem lettek volna ők meglásdi párttagok, harcos kom­mu­nisták, hogyha alábbhagyott volna forradalmi lendületük. Dehogyis hagyott alább! Bizakodva állapította meg ezt Bódog, aki a gyűlés első felében visszafogta forradalmiságát, csakhogy mentől elébb rátérjenek a tulajdonképpeni témára.

„Lángoló felhívás a Beszéd!”, hangzott el az első szöveg­terv, amit többen is kritizáltak, mondván, hogy havas esőben nem lángolhat; márpedig kint esett. „Forradalmi odaadás”, ez ellen meg azt hozták fel, hogy rádióban hangozván el a beszéd, nem lehet tudni, ki adott oda mit kinek...

A párttitkár ösztönzésére, hogy azért a meglásdiak saját magukat se hagyják ki a szövegből, hisz a megnevezésben olyan szépen benne vannak, a felszegiek azt ajánlották, hogy a meglásdi kommunistákra érvényes jelzők közül legalább az „elszánt” szerepeljen. Amin viszont az alszegiek csupán moso­lyogni tudtak. Mintha ez bujkált volna mozgalmi bajszuk alatt: „Lám a kézműves felszegiek azt sem tudják, hogy úgy el lehet szántani a földet, mint elszabni a drága szövetet”. Ezzel szem­ben ők a „mélyenszántó” minősítést ajánlották, ám a tanári kar nyelvhelyességre kényes része ellenezte, hogy az Elvtárs gondolatait tudatlanok a meglásdi agyagba tapossák.

- Ehhez mit szóltok, elvtársak? - próbálkozott ekkor a postamesternő. - „ Egyemberként követjük a kijelölt úton!”

Fájt Bódognak, hogy Vörös Bertát lehurrogták, azt viszont el kellett ismernie, hogy „egy” igen kevés, inkább a „sok”-at kell kidomborítani. Ráadásul olyan kicsengése lehet a félre­sikerült jelszónak, mintha a meglásdiak útonállók lennének. Pedig hogy szerette volna, hogyha a postamesternő talál rá a helyes megoldásra! Elég lett volna hozzá, hogyha ugyanaz a kommunista tisztánlátás jellemzi, mellyel elsőként ismerte fel, hogy a vérfolt a mellén az ő, vagyis a Bódog forradalmi meg­győződése. És nem a Riska tehén rúgásának a következménye.


A Riska? Mi mindent köszönhet annak, hogy akkor őt megrúgta! Rájött volna-e különben, hogy az Elvtárs szavai nem az istállóba valók? Hogy nem elég a Felszegen lobogni tőlük? Végső soron a Riska patanyoma vezette el őket a kisebb párt­sejt mozgalmi együttlétére, annak a rúgásnak a kicsúcsosodása a táviratszövegező gyűlés!

A Riska? Hát bizony róla megfeledkezett. Mivel otthon azóta sem járt, se zöldet, se sót sem kapott a Riska, meg se is fejte senki. Mozgalmi révületében Bódog látta magát, amint jóvátéve hibáját hajtja a bőgő állatot a nagydarab kősó felé. A tudatlan állat meg a tőgye felé legyint, bár Bódog ezt kiáltja:

- Előre!

Nagy csend állt be. Annak a felismerésnek az előszele némította el a gyűlésen résztvevőket, hogy igazi forradalmi sugallat eredménye a közöttük bombaként robbanó szó.

- „Előre!” Kitűnő, Bódog fiam, megvan a szöveg: „A Tézisek szellemében előre!”

Megvan a távirat szövege és ő maga alkotta meg! Lángolt Bódog, mint ingén a vörös folt, mely a gyűlés végéig egészen a nadrágszíjig terjedt. Ugye, hogy hiába áskálódott Felszegi Jóska! Pártkönyve ugyan nem volt nála, megmutatta mégis, hogy forradalmi lelkesedésben nem adja alább!



<< предыдущая страница   следующая страница >>