refik.in.ua 1 2 ... 6 7






GERGELY TAMÁS


Bódog


Szatirikus kisregény


TARTALOM


Amikor kibeszél belőlünk a kollektív hülyeség (Cseke Gábor)


1. AZ ELVTÁRS MOSOLYA

2. MI TÖRTÉNT A NAPPALI HÁZBAN?

3. MEGNYÍLIK MELINDA

4. KACÉRKODÁS A POSTAMESTERNŐVEL

5. BÓDOG ÚJABB MEGVILÁGOSODÁSA

6. BÓDOG MOZGALMI MELLE

7. A HÁTÁN IS...

8. MI VAN A RÓZSÁS PONGYOLA ALATT?

9. KUNCOG A SINTÉR

10. VÖRÖS HAJNAL

11. MEGLESZI KOMMUNISTA BÚZA

12. FORRADALMI SZELEK EGY TEHÉN FARÁNÁL

13. „MIELVTÁRSUNK”

14. PÁRT A KÖZPONT

15. EGY FALU, EGY HÁZ

16. VÖRÖS BERTA PILLANATA

17. VÉGE MEGLÁSDNAK

18. MEGSZÜLETIK PÁRTOS


Szerkesztette: Gergely Éva
A fedőlapon Czire Alpár fotójának egy részlete



Amikor kibeszél belőlünk
a kollektív hülyeség



(Sorok Gergely Tamás szatirikus kisregénye kapcsán)

Nyolc éve olvastam először ezt a burleszk hangulatú írást, kéz­iratban. Fülembe csengett szerzőjének megjegyzése: irodalmi lap nem vállalt közösséget szövegével. Így aztán, olvasás után gyorsan rávettük Gergely Tamást, engedje meg, hogy a Romá­niai Magyar Szó hétvégi, irodalmi-művelődési mellékletében, folytatásokban eljuttassuk az olvasóhoz a kisregényt, elvégre ezért íródott. Már-már sikerült volna mind a 18 fejezetet meg­jelentetni, amikor váratlanul közbeszólt a kegyetlen valóság és a 16. folytatás után egy nappal a lap bejelentette földi pálya­futásának a végét. Így aztán sose tudhattuk meg, mi is történt Bódoggal, a könyv „főhősével” és mindazokkal, akik a fantázia­nevű Meglásdon próbálták építeni - a kor irányelvei és paramé­terei alapján - falujuk szocialista arculatát. Úgy, ahogy azt az Elvtárs szavaiból kihüvelyezhették.


Mint minden szatírában, a karikírozó túlzás ezúttal is fő szere­pet játszik, mondhatni egyes számú eszköze a szerzőnek. Akárcsak a bábjátékban, a könyvbeli szereplők - zömmel falusi emberek - néhány jellemző, torz karikatúravonással kifaragot­tak, esetlenül, nevetségesen rángatózva mozognak, ahogy egy mindent behálózó felsőbb „szellem” diktálja nekik. Mindent egy és ugyanaz a kéz mozgat, egyazon sablon késztet gondolko­dás­ra, s a könyvbeli falu élete nem is áll másból, mint foly­tonos, szűnni nem akaró vetélkedésből, hogy kinek támadnak eredetibb és pártosabb ötletei a falusi valóság közösségi megregulázására, az elvtársi gondolatok talajba ültetésére.

Azt mondhatnánk, hogy a mi ideológiai valóságunk, kö­zös­ségi eszmeiségünk, bármilyen mélyre is züllöttünk, bőrün­ket mentendő, a szellemi képmutatásban, távolról sem volt ennyire blőd, idióta és gügye, mint ahogy a Bódog szereplőinek megnyilvánulásaiból kitetszik. Pedig ez csupán látszat: való­jában a hülyeség lejtőjén nincsen megállás. Eleinte csak kis kedvezményeket tesz az ember, csak részben és látszatra „jelentéktelen” dolgokban enged a békesség kedvéért, arra gondolva, hogy így megszabadul a szellemi terrortól. Ámde mindinkább arra ébred, hogy már-már a köznapi kommuni­kációban is kétszer meg kell gondolnia magát, egyáltalán mit vesz a szájára; szüntelenül fel kell hogy legyen készülve arra, hogy mások keresztkérdéseket tesznek föl neki, minden lehet­séges módon kiforgatják a szavait, eredeti módon értelmezik, csűrik-csavarják, jobb ügyhöz méltó buzgalommal...

Bódog, ez a csöppet sem együgyű, a földműves léttel elkötelezett, de eszmeileg megbuherált falusi gazda, akit Riska tehenének fejés közbeni rúgása lépésről lépésre forradalmi példaképpé avanzsált, a cselekmény folyamán pártinstruktor lesz, látszólag teljhatalmú úr a falu fölött, miközben kiderül, hogy hatalmát csakis egy jól meghatározott szinten gyakorol­hatja, mert ahány szint, annyi szemétdomb, s ahány szemét­domb, annyi kakas kukorékol rajtuk... Mentségére legyen mondva, könyvbeli süllyedése a hülyeség mocsarába mind­egyre ambivalens érzéseket kelt benne: szívszorongva gondol Riska tehénre, aki őt ugyan megrúgta, de aki azóta, hogy ezáltal a Bódog karrierje meredeken fölfelé ívelt, állandó éhségre és szomjúságra ítéltetett, mert senki sem viselte gondját - Bódog apja és felesége is muszájherkulesekként a helyi pártszervezet tisztségviselői. Bódog fölemelkedik ugyan az ütődöttség elképzelhető legmagasabb fokára, s ezáltal ki­váltója lesz a meglásdi folyamatok tragédiába fordulásának, de mindvégig érzékeli, hogy távolról sincs egyedül az ő hülye­sé­gében, s túlélési szándékkal akár a helyi pap is belekapcsolódik a látványos blődlibe.


Így sem ismerős a hátunk mögött hagyott valóság? Ami­ről, mellesleg, azt reméljük, hogy örökre magunk mögött tudjuk. Pedig éppen ettől jó és időszerű ez az ízig-vérig „krézi-mese”, hogy szembesít bennünket magunkkal, önvédelmi játsz­máinkkal abból az időből, amikor egy jámbornak tűnő párbeszédnek akár beláthatatlan következményei is lehettek.


- Az Elvtárs Téziseinek valóra váltása közben rátérünk a bőség útjára - szónokolt Bódog, majd áttért saját magára. Vagyis felvett egy előre odakészített féltéglát, mely a meglásdi építést jelképezte, majd döngetni kezdte azzal a mellét: - Vezessen ben­nün­ket a forradalmi lobogás! - A Riska patája által ütött sebből szivárgó vérére gondolt.

Vörös Berta kért szót az első sor mellveregetés után. Majd ahogy megkapta, kifejtette, hogy Bódog elvtárs mozgalmi mellére szükség lesz Meglásd forradalmi átépítése alatt, verje ezért valami puhábbal a mellét.

A rendőrtiszt találta meg a megfelelő szerszámot. Saját bika­csökét, azaz a faluét, melyet ő használt.

- Tessék, Bódog elvtárs - mondta a rendőrtiszt az ünnepélyesre sikeredett bikacsök-átadás közben. - Ez hol puha, hol kemény. Attól függően, hogy a forradalom ügye milyen bánásmódot követel meg.

Kézbe vette Bódog az említett szerszámot. Meglepődött azon, milyen rugalmas eszköz, ezért Bertának hálás pillantással köszönte meg a javaslatot.

Na majd azzal az asztalra csap! Miért, ha nem mozgalmi éber­ségből, Felszegi Jóska gúnyos mosolya jelent meg szeme előtt.

- Dicsértessék a kommunista Meglásd - köszönt vissza a megszólított. Kezében ásó volt, azzal piszmogott egykori háza fundamentuma mellett, amikor a népes delegáció, vagyis a forradalmi átalakulás bizottsága megállt mögötte.

- A régit temeted, vagy az újat építed, Jóska elvtárs? - tette fel neki Bódog a kérdést.

Megállt a munkában Felszegi Jóska. Nézte elvtársait, s nem jött szó a szájára. Ugyanis azt tudta, hogy a pártbizottság által megjelölt új helyre húzza fel a frissen lebontott házát. Tudta még azt, hogy az új alap megegyezik a régivel, a változás az, hogy most a párt a központ.


Megunta a Felszegi Jóska némaságát a pap, aki abban saját kudarcát látta, vagyis úgy gondolta, hogy azonnali választ kapnak, ha annak idején jobban megtanítja neki a katekizmust, ezért Bódog kérdését így egyszerűsítette le:

- Építesz vagy rombolsz, fiam?

Melinda, aki párttitkár lévén második embere volt a bizott­ságnak, nem örvendett annak, hogy a pap közbe-közbeszól, mint ahogyan azt is helytelenítette, hogy tagja a tiszteletes az akciócsoportnak. Ám instruktor lévén, Bódognak nagyobb szava volt, mint elvtárs-feleségének, akinek különben bizalmi embere a falusi rendőrparancsnok lett, vele s a pót-bikacsökkel hármasban járták újabban a falut.

Úgy vélte, hogy a pap kérdésfeltevésében megvan a lehetőség arra, hogy a reakció felüsse a fejét. Elég, ha tiszta tudatlan­ságból azt válaszolja Felszegi Jóska, hogy ő rombol. Ki rombol, kérdik azok, akik ideológiai szempontból kevésbé felkészültek. Egy pártag rombol. Miért teszi, hiszen a pártbizottság építésre szólított föl... Úgyhogy fogta, és átalakította a kérdést:

- Építesz vagy építesz, Felszegi elvtárs?

Az újabb beavatkozás még jobban megzavarta a Jóska eszét. Azért, hogy szégyenben ne maradjon, válasz helyett feltette kedvenc kérdését:

Részt vehet-e a közgyűlés munkálataiban az a párttag, aki nem mutatja fel tagsági könyvecskéjét?”

Bódogot, érintve érezve magát, a kérdés ezúttal is zavarba hozta. Észrevették zavarát az akciócsoport tagjai. Volt, aki megértően a sarokba nézett, ahol felfedezte a régi gerendákat, melyek az új ház gerendái lesznek. A rendőr elmosolyodott, s tréfásan felemelte mutatóujját. Amit Felszegi Jóska természe­te­sen félreértett, s szíve fölül, a belső kabátzsebből előkapta vörös könyvecskéjét, hogy azzal igazolja magát.”

Építesz, vagy építesz? - ez a fajta alternatíva felmutatás keményen jellemezte rendszerváltás előtti évtizedeinket. De vajon nem áll fenn a veszély arra nézvést, hogy elmondhassuk ma is: „ez itt a kérdés...”



Cseke Gábor



A kisregény szerzői helyszínrajza, kellő útbaigazításokkal



1. AZ ELVTÁRS MOSOLYA


A mozgalmi eseményeket elindító rúgás Meglásdon úgy esett, hogy másodszor nyúlt aznap este Bódog a Riska tőgye után... Fejében ugyanis az Elvtárs gondolatai keringtek, így elfelej­tette, hogy már megfejt. És Bódogot újra, immár jelképesen, éppen ez rúgta meg; a seb, melyet ez utóbbi, képzelt rúgás ej­tett, s amelyik a Riska patája általi figyelmeztetésnél is jobban fájt:

„Mit keresnek az Elvtárs gondolatai a pajtában?!” Ám hadd mesélem el szépen, sorban:

Tudta Bódog, hogy mennie kell. Hiszen bőg a Riska, s apjától megtanulta, hogy a tehén szent. A hívásnak engedel­meskedett volna, viszont húzták vissza az Elvtársnak a rádióból érkező szavai.

Kellemesen elkábult már azok hallatán is. Megfigyelte magán, hogy egy idő után nem az értelmüket keresi, hanem a hangot figyeli, azt a határozott, erőt sugárzó búgást. Meg­feledkezett ilyenkor mindenről: családjáról, arról, hogy éppen hol van, mit csinál. Mintha csecsszopó gyerek lenne újra az anyja karján, örvendett önfeledten a létezésnek.

Rászánta magát végül a távozásra. Fia magnószalagra vette a szöveget, nem arról volt szó tehát, hogy örökre meg­fossza magát a „történelmi jelentőségű” beszédtől, hanem hogy későbbre halassza. „Ezt nyertük - gondolta -, az Elvtárs bölcs gondolatait nyertük a teknikának köszönhetően.”

Felötlött benne a gondolat, hogy esetleg a technikát is az Elvtársnak köszönhetik. De mert nem volt biztos a dolgában, csupán a lehetőségért adott hálát az Elvtársnak, amiért otthonukban hallgathatják őt két fejés között.

Két fejés között? Inkább hogy megfej két beszéd között! Ragaszkodott ez utóbbi fogalmazáshoz, szégyellte volna ugyanis, hogy az Elvtárs beszédét szakítja meg a fejés miatt, és nem fordítva.


„Várhatna Riska a sorára!” - Káromkodni kerekedett kedve, ám az útszéli szitkokat nem tartotta illőknek a beszéd­hez, hiszen még annak a hatása alatt állt. Attól is félt, hogy összekeverednek benne a különböző szavak meg gondolatok, ezért a káromkodástól elállt.

Úgyhogy csak finoman korholta az állatot, valamint magában, miközben surcát húzta fel a fejéshez. Felhúzta surcát, leült a háromlábú székre, s nyúlt a Riska tőgye után. Anélkül, hogy az állatra ránézett volna, mint aki rutinból teszi. Azok a „felbecsülhetetlen értékű szavak” kötötték le a figyel­mét, melyeket az istálló felé jövet hallott, az első gondolat, mely szerinte gondolatnak is első volt. Sajátos munkahangulat teremtődött meg tőle a Bódog fejében, az alkotás semmi máshoz nem hasonlítható állapota. Nem jelentéktelen termése annak, akárcsak bimbó az almaágon, fogant meg Bódogban ötlet formájában:

„Telefonálni kell Antinak! Vitassuk meg még ma a Beszé­det!” Riska ekkor rúgta meg.

Nem erősen. Legalábbis ő úgy fogta fel, hogy figyelmez­tetőleg. Illetve a lapockája fogta fel a rúgást, amitől vére szivárogni kezdett.

Viszont a rúgástól kapcsolat teremtődött meg a Bódog fejében: - A szalag! A szalag, vagy mi, kazetta! - ordította. Azaz csupán ordította volna, ugyanis inger közben meggon­dolta magát. Még félreértik, vagyis a beszédre vonatkoztatják az indulatát. Magában ezeket gondolta: „Elszakadhat a szalag, megállhat, lejárhat. Győző gyerek még nem a legöntudato­sabb, elalszik, játszani kezd, aztán vége... és nemcsak a kazettá­nak!”

Megdermedt. „Pocsékká lesz az Elvtárs Beszéde!”

Nagy „E”-vel és nagy „B”-vel gondolta, amitől bánata egyre nőtt. Állt Bódog az istálló közepén, Riska tehén meg a bejárat között, az ocsúdás pillanatában, s egyszerre szeretett volna fejni, szólni a fiának, hallgatni a „Beszédet”, valamint elmélkedni rajta. Mindezek helyett keresett egy újabb feladatot magának - azonnalit. Kutatta magában a rosszat. Hogy ki­gyomlálja. Hogy tiszta szívvel és lélekkel fogjon hozzá a beszéd értelmezéséhez.


„Hogy is jövök én ahhoz? - tette fel magának a kérdést. Mi jogon hasonlítom saját bánatom az Elvtárs Beszédéhez? Hiszen világos, hogy az után következik.

Eddig jutva felfedezte újra, hogy hiba csúszott a szavaiba.

„Miért neveztem az Elvtárs Beszédét ‘az’-nak? - hülede­zett. - Vigyázz Bódog - komorodott el önmaga irányában - mert aki lebecsüli a megismételhetetlen teljesítményt, amilyen száz évben egy ha akad, az a Beszéd, a Párt, végső soron az Elvtárs ellenségévé válik!”

Így szólítva meg magát, már megint csak a teste volt az istállóban. Úgyhogy amikor a tudatáig eljutott a Riska látványa, nagyon elcsodálkozott:

- Mit keresek én itt? - töprengett, immár hangosan. - Mit keresnek az Elvtárs gondolatai az istállóban?!

Megrúgták ezek a szavak, mint Riska korábban. Amitől eszébe jutott a tehén figyelmeztető mozdulata. „Hát igen - gondolta - Riska idejekorán figyelmeztetett.”

Odahajolt az állathoz, s a farát megsimogatta. Bársonyos hangon szólt hozzá:

- Köszönöm!

Szemérmes lévén, szégyellte Bódog elérzékenyülését, félrenézett hát. Félre, a sarokba, ahol is azonnal észrevette a „hiányt”: - Kősó!

Megmondta annak idején az apja, hogy „egy odavetett sódarab, mit a tehén kedvére nyalogat” a kérődzést elősegíti.

Így kergették egymást a gondolatszilánkok a Bódog fejé­ben, amikor megvilágosodása támadt:

„Azt jelenti az Elvtárs Beszéde nekünk, mint a kősó Riska bendőjének!”

Érezte, hogy elájul. Hogy el kell ájulnia, olyan nagyot gon­dolt. Hónapok óta kering benne a felismerés sejtelem formá­jában, s most megfogalmazta.

- Hát igen! Ezt jelenti számunkra. Ennyire centális ben­nünk az érzés!

Nem ájult el, inkább megtámaszkodott az istálló falában. S hogy azzal megvolt, alápockolta állítását egy mondattal:

- Hogy ezt megértem!

Kurta volt a kiáltás, ám annál magvasabb! Továbbá szép, „mint a pisztráng hasának a villanása a patak vizében”. Már megfogalmazásakor avasnak érezte a hasonlatot. Avasnak, mint a több telet látott szalonnát, s főként mozgalmi szem­pontból meghaladottnak. Ezért kijavította magát, és öntudatos kommunista módra a következőképpen hasonlított:


„Olyan szép, mint az Elvtárs mosolya kulcsfontosságú hely­zetben!”


2. MI TÖRTÉNT A NAPPALI HÁZBAN?


Bódog maga sem tudta, hogyan jutott vissza a lakásba. A két­ség­beesés, hogy a beszédet elszalasztja, kerge birkává változ­tatta. Már csak arra emlékezett, hogy benn áll a nappali házban, s az asztalra borulva sír felesége, Melinda.

Újfajta nyugtalanság fogta el ekkor, bibliai színezetű. Gyerekkora olajfestményét látja meg: ebben a testtartásban siratja azon Mária keresztre feszített fiát.

„Ki kell iktatni életünkből a klérus hatalmát!”, határozta el ekkor Bódog. „Hiszen a Biblia métely!” De csupán mellékesen határozta el, vagyis nem vesztette szem elől, hogy a szalag az első, azaz a felvétel.

„Ha sír, akkor az azért van, mert elszakadt a szalag, rossz gombot nyomott le a fiú, elromlott a magnó, vagyis pocsékká lett az Elvtárs Beszéde!”, hasított bele elkeseredése a nappali szoba mozgalmi áhítatába.

- A Beszéd...? - ordított fel.

Felemelte erre fejét Melinda, férjét ennek ellenére alig látta meg.

- Tönkrement a szalag, mi van? - tárgyiasította félelmét Bódog. Melinda arcán a düftin pongyoláról átköltözött rózsák vi­rultak, könnye viszont eláztatta a rózsaligetet. Különben fe­gyel­mezett arca az örömtől elalaktalanodva nyílt meg:

- Olyan szép, Bódog!

Hosszú időnek kellett eltelnie, míg a férfi megértette, hogy egy helyre tartozik a „szép” meg a „Beszéd”. Ám akkor hangrobbanás-hatása volt a felismerésnek. Ez, vagyis a felis­merése hallatta meg vele a „Hangot”. Nagy „H”-val gondolt az Elvtárs hazafias búgására, a senki másnál oly mértékben nem tapasztalt harcos kommunista eltökéltségre.

„Az Elvtárs beszél, én meg belébőgök a szövegébe! Belé­bőgök, mint Riska a történelmi jelentőségű Beszédbe!”

Alig gondolta ki, megismételte máris önmaga korholását. Egyrészt azért, hogy hozzásegítse magát a helyzet fontossá­gának megértéséhez, másrészt, hogy javítson rajta. Mármint a korholáson. Ugyanis kis „sz”-szel gondolta először a „Szöve­get”.


„Újra baj volt kommunista fegyelmemmel! Amit naggyal kell, kicsivel gondoltam!”

Korholta tehát magát, ám ezt is mellékesen tette. Nehogy elterelje a fő mederből saját gondolatait.

- Veszitek? - kiáltotta.

Csak amikor megnyugtatták, hogy igen, veszik, hozako­dott elő kérdései közül a másodikkal:

- Telefonáltatok Antinak?

Bódog első indulatánál tartva, Melinda fiukra mutatott: - Nemcsak hogy veszi, hanem még jegyzetel is!

Meleg öntötte el erre a Bódog szíve táját. Pontosabban vér a lapockáját.

„Eddig a gyerekkel minden rendben - fogalmazott magá­ban, mintha jegyzőkönyvet készített volna a meglásdi párt­szer­vezet számára -, gyerekünk az ötéves terv célkitűzései alapján nevelkedik..”

Meglátta ekkor a piros foltot egykor világos ingén. Szíve alatt, ahol a Riska patája érte.

„Az örömtől!” - ujjongott. „Kivirágzott az öröm az inge­men!”

A folt igen, viszont a virágzás fölött érzett öröme nem bi­zo­nyult tartósnak. Megértette ugyanis, hogy az könnyen elbi­za­kodásba torkollhat, az elbizakodottság pedig polgári csöke­vény.

„Nem szabadulsz már meg, Bódog, paraszt létedre a burzsoá csökevényektől! Tanulj kommunista alázatot!”

Fegyelmezte magát, ezúttal egyáltalán nem mellékesen. Ennek ellenére tudata tolta el magától a kritikát. S addig tolta-tologatta, míg agyában fény gyúlt:

„Kommunista alázat? Hiszen ezek az Elvtárs gondolatai!” Érezte, hogy ezúttal nem téved, hogy sikerült felnőnie eszmé­nyeihez. Bizonyítja a mellén kivirágzott vörös folt, hogy kom­mu­nista meggyőződését nem húzzák le Meglásd sarába hiú ábrándok.

„Képes vagyok azonosulni a Beszéd tételeivel - folytatta belső lobogását Bódog -, átérzem fontosságát a Korszakalkotó Pillanatnak’.”

- Mi van az oldaladdal, Bódog? - kérdezte erre Melinda, látván az egyre növekedő vérfoltot.

Nem tudta Bódog, megmondhatja-e a nőnek a mozgalmi igazságot vagy sem. Bármennyit forgatta, a szervezeti szabály­zatban erről nem olvasott. Állt, csak állt, s rejtélyesen moso­lyogva úgy döntött, hogy a párttitkár véleményét kikéri előbb. Amennyiben az nem tud segíteni, szóvá teszi a megyei instruktor előtt...


Hogy elterelje a figyelmet sebéről, odaszólt fiának: - Tele­fonálnod kell Anti bátyádnak! Menj a gépállomásra, mondd az őrnek, hogy a Beszéddel kapcsolatosan, biztosan beenged. Ha kérdi Anti, hogy mi van, hát jelezd neki, hogy addig nem lehet lefeküdni, míg meg nem vitatjuk a történelmi jelentőségű Szöveget!

Alig vágtatott el a Győző gyerek, Bódogot felesége máris magához húzta:

- Ne álljunk meg itt! Akarjunk többet! Legyen kézzelfog­ható eredménye a lelkesedésünknek!

Bódog csak bámulta a feléje nyomuló női testet. Rettegett attól, hogy az addig közeledik, míg a vörös folt, vére Melindára is átterjed. Azelőtt, hogy a megyei instruktorral megbeszélte volna a dolgot!

- Legyen Anti csupán az első láncszem - folytatta felesé­ge. - Telefonáljuk össze a bizalmi elvtársakat, alakítsunk belő­lük pártsejtet. Csúcsosodjon ki az elragadtatásunk!

Azon az estén Bódog immár harmadszor hatódott meg. Először a Riskától, amiért az patájával kommunista éberségre figyelmeztette. Másodszor fia buzgalmától, hiszen másodikos létére úgy jegyzetelte az Elvtárs beszédét, hogy még a kollek­tív elnöke is megirigyelheti. Most pedig a feleségétől hatódott meg... „Nemhiába vonta ki magát Melinda a házi munkák alól!”, ezt gondolta Bódog. „Meglátszik rajta, hogy elvégezte a kommunizmus rejtelmeibe beavató kurzust a megyeszék­helyen!”

Ettől nyugodott meg. Nyugalmában pedig ennyit mondott: - Köszönöm, Melinda! Megtanítottál arra, hogy sikereinket összefüggéseiben lássam. Aminek következtében a legmaga­sabb polcra tudom helyezni az Elvtárs Gondolatait!

Melinda szeme fénylett. Nem szólt, nehogy tönkretegye az intim pillanat vöröscsillag-ragyogását.

Melinda nem szólt, viszont az ő hallgatására következő kérdésében Bódognak egy kérdő hangsúly így csintalankodott: - Érezted, hogy nagy „Gé”-vel mondtam?

Válasz helyett felesége a melléhez szorította a Bódog fejét. A kommunista meghittség eme kábulatában talált rájuk fiuk, aki igazi győzőként ezeket skandálta:


„Ne legyen Alszeg,
Ne legyen Felszeg,
Centális a Gondolat,
Találkozunk a Kultúrban!”


- Mikor te? - kérdezte tőle az apja, csak azért, hogy szem­be ne dicsérje fiát a tetszetős rigmusért.

- Ha így fejlődik - súgta Melindának -, olyan szép hazafias verseket fog írni, mint az apja!

A választ meg sem várta. Felserkenve lajbija után nyúlt, hogy induljanak. Elsők legyenek az elsők között.

- Mi van a lapockáddal mégis? - próbálkozott újra Melinda. Bár látta maga is, hogy nagyon mellékes az a vérfolt elvtársa oldalán. - Semmiségekkel ne foglalkozzunk - húzta ki magát Bódog. Megrepedt bordáit titokban tapogatva, a rádiót, melyből az Elvtárs „történelmi jelentőségű” beszéde érkezett, felkapta, s haladt máris a faluközpont felé, a Forradalom sugárútján.



следующая страница >>